„Volt kor, amikor minden hívő, akinek megvolt hozzá a kora, naponta áldozott. Nem sokkal utána kihalt a jámborság; elkezdtek csak nyolcnaponta áldozni. Mikor még jobban kihűlt a szeretet, lassacskán elterjedt az a szokás, hogy csak az év három fő ünnepén áldozzanak. (…) Végül aztán eljutottak az emberek a hanyagság és lanyhaság csúcspontjára; nem szégyelltek – mint ahogy ma sem szégyellnek – évente csak egyszer áldozni. Így aztán mára a kereszténységből csak a keresztény név árnyéka maradt meg. Mindenáron vissza kell állítanunk elődeink szent szokásait Urunk iránti szeretetből és az Ő lelkében és lelkünk növekvő haladása érdekében. Ezért mindenki lehetőség szerint legalább havonta gyónjon és áldozzon.” – ezekkel a szavakkal érvelt és buzdított a gyakori szentáldozásra egyik levelében Loyolai Szent Ignác egy olyan korban, amikor az Eucharisztia körüli viták különösen kiéleződtek, részben a katolikus Egyházon belüli eltérő nézetek, részben a reformáció hatására. A jezsuita rend alapítója nemcsak személyes lelki életében, de a Jézus Társasága és az egész Egyház küldetésében is az Eucharisztiát tekintette a legfontosabb erőforrásnak, a keresztény buzgóság fő táplálójának.
Ińigo López de Loyola 1491-ben látta meg a napvilágot baszk nemesi család sarjaként. Ifjúkorában vonzották a világi örömök. Szívesen forgolódott a nők körül, nem vetette meg a rangjának megfelelő jómódot sem. Fiatal lovagként dicső jövőről álmodozott. Egy váratlan sérülés azonban döntő fordulatot hozott az életében.
1521 pünkösdjén Pamplona erődjének védelme során eltalálta a lábát egy ágyúgolyó. Sebe nehezen gyógyult, fájdalmas műtéteknek kellett alávetni. Betegsége miatt hosszabb időt kellett ágyban töltenie. Ez idő alatt élte át első mély hitélményeit, amelyek nyomán elindult megtérése útján. Lábadozása közben, hogy unalmát elűzze, olvasnivalót kért. De nem volt más kéznél, mint Jézus élete és egy szentek életéről szóló legendárium. Ignác eleinte kedvetlenül lapozgatta a könyveket, később azonban egyre inkább hatásuk alá került.
Felépülése után elzarándokolt a Boldogasszony Montserrat-i kegyhelyére, ezt követően majdnem egy évet töltött Manresa városában. Az itt átélt mély lelki tapasztalatait foglalta össze később híres Lelkigyakorlatos könyvében.
Manresából először koldusként elzarándokolt Rómába, majd Velencén át a Szentföldre. Az volt a vágya, hogy ott is marad, és a hitetleneknek hirdeti az evangéliumot. Hamarosan megértette azonban, hogy nem ez Isten akarata, ahogyan azt is, hogy ha másoknak igazán segíteni akar, előbb tanulnia kell. 33 éves volt, amikor elkezdte tanulmányait Barcelonában. Később Alcalában, Salamancában és Párizsban tanult.
Már Barcelonában felébredt szívében a vágy, hogy társakat gyűjt maga köré, akiknek hozzá hasonlóan az a vágyuk, hogy egész életükkel és minden tettükkel Isten nagyobb dicsőségét és a lelkek üdvösségét szolgálják. Végül csak Párizsban sikerült megalapítani az első közösséget, amely azután a Jézus Társasága, népszerű nevén a jezsuita rend magja lett. Az első tagok 1534. augusztus 15-én tették le fogadalmaikat.
Ignácot 1537. június 24-én szentelték pappá. Nem sokkal ezután társaival együtt elhatározták, hogy közösségüket szerzetesrenddé alakítják. Első elöljárójuknak egyhangúlag Ignácot választották, aki hivatalát haláláig gyakorolta. Tíz évig dolgozott a Rendalkotmányon, amelynek minden pontját átimádkozta, de társaival is megbeszélte. Buzgón harcolt a lelkek üdvéért és erejét nem sajnálva fáradozott a dinamikusan növekvő Társaság megszilárdításán.
Ignác lángoló buzgóságát mindenekelőtt Isten iránti szeretete táplálta. Megtérésétől kezdve meghatározó szerepet játszott lelki életében az eucharisztikus Jézussal való bensőséges, személyes kapcsolat. Már az ágyúgolyó okozta sérülésből való felépülése is egy szentgyónás és szentáldozás után kezdődött el. Amikor állapota olyan súlyosra fordult, hogy környezete a legrosszabbra számított, azt tanácsolták neki, hogy végezzen szentgyónást. Ignác ekkor valóban meggyónt, majd megáldozott. A szentségek vétele után állapota váratlanul javulni kezdett.
Felépülése után Montserratban életgyónást végzett, majd miután az egész éjszakát átimádkozta, reggel, az első szentmisén szentáldozáshoz járult. Ettől kezdve a gyakori szentgyónás és szentáldozás állt lelki életének középpontjában.
A Jézus Társasága alapítója az Eucharisztia iránti tisztelet terjesztésére is nagy hangsúlyt fektetett. A gyakori szentáldozás apostola volt egy olyan korban, amikor ezt a törekvését még a hivatalos egyházi vezetés is többször elítélte. Ignác azonban meg volt győződve arról, hogy a gyakori és méltó szentáldozás nemcsak az Úr iránti tisztelet és szeretet jele, de a hit megerősítésének és a bűnök elleni küzdelemnek is egyik leghatékonyabb eszköze.
- A mesterséges intelligencia jó lehetőség, de az ember ne váljon a gépek rabszolgájává
- Bűn a művészi akt képek gyűjtése?
- „Semmi sem ér többet egy gyerek életénél”
- Hogyan lehet megszenteltetni egy medált?
- Téliruhát gyűjt Budapesten a Máltai Szeretetszolgálat
- Vészhelyzetkezelési alapképzést indít önkénteseknek a Máltai Szeretetszolgálat