Kezdőlap Egyéb A Jóisten használ engem – Lackfi János nyelvről, küldetésről, hitről

A Jóisten használ engem – Lackfi János nyelvről, küldetésről, hitről

Lackfi János
(Fotó: Molnár Mihály)

A lét legalapvetőbb dolgairól is komikusan vagy akár tragikomikusan szólni, hiszen Jézus sincs távol a kis köznapi dolgainktól..– mondja a költő. A Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus hírnöke, Lackfi János szól Istennel való megrendítő találkozásáról, és arról is, hogy „elképesztő színes, szikrázó forgatagba látunk bele, ha lebontunk sok kényelmes sztereotípiát, és fejest ugrunk a Teremtő bőségébe.”

Ha írnék rólad egy tanulmányt, akkor azzal kezdeném, hogy Lackfi Jánosnak a nyelv az nyersanyag, a költő mesterember, az irodalom pedig szolgálat. Igazat írnék?

– Jól hangzik…

Sokan misztifikálják a nyelvet, nem engedik képlékennyé válni.

– Bálványozzák, pedig a nyelv élőlény, ha bálványozzuk, elveszítünk belőle egy igazán értékes dimenziót. Ki lehet önteni ércből bizonyos alakzatait, ám ezek az alakzatok az időben változóak. A pszichológusok tulajdonításnak nevezik, mikor valakivel úgy találkozom, hogy nem is ővele találkozom, hanem a bennem róla kialakított képpel. Meglátom a másikat, és legyintek: „úgyis tudom, mit gondol”. És ha nem azt gondolja? Vagy nem is gondol semmit? A nyelvről is vannak ilyen képzeteink… Pedig szuverén élőlény, nem egy fagyott rendszer. Attól, hogy nekem szép szó az „almárium”, még kikophat a nyelvi készletből, miközben bekerül mondjuk az, hogy „cool”. A nyelv arra fog menni, amerre ő akar, akár tetszik nekem, akár nem. A nyelvhez sokszor tanárbácsisan viszonyulunk: viselkedjen jól, fésülje ki a haját, üljön be a padba, és akkor szeretjük. Pedig váratlansága nagy kincs!

Bármilyen szó megfelel, ha úgy esik? Például a mennyei drónterem, amit tőled hallottam, fantasztikusan kifejező lehet egy bizonyos összefüggésben…

– Bármi jó, de nem minden helyzetben. Nem mindegy, hogy hogyan használom fel, ironikusan, zárójelben, vagy konstatálva azt, hogy ilyen is van… Ha például nem találom szépnek a kacsacsőrű emlőst, ő akkor is létezik, mert a Jóisten szándéka létrehozta. A hattyú jobban bejön, de nem kell kiirtani mindent, ami szerintünk csúnyább nála. Meg nem is mi döntjük el, bárhogy kardoskodunk. A nyelvet hiába ápoljuk vagy őrizzük, nem rab és nem beteg. Hanem folyó, mint a Missisippi, nem létezik, hogy pár ember elterelje útjából. Főként visszás, mikor a „szép magyar nyelv” oltalmazása jegyében kapával-kaszával esünk egymásnak. Mit tehetünk? Amit minden beszélő. Ha nem tetszik a „kajci-majci” vagy a „flesselés”, akkor használjam a „tápanyagdús étket” vagy a „lázadó kebelt”. És a nyelvhasználatom lesz a névjegyem…

Nagyanyámék még harcoltak a sváb szavak ellen, semmi spájz csak kamra, nincs eszcájg, csak evőeszköz… Ma pedig milyen patinás, polgári kifejezések már ezek…

A Lackfi János szövegekben nincs káromkodás, vagy trágárság. Ugye?

– Szokták keményebb kötésű kollégák a szememre vetni, hogy nem tudok én semmit a való életről, mert az én szereplőim nem használnak mocskos szavakat. Pedig ez inkább csak döntés. Cortázar, Pamuk, Llosa gyakran írnak lepattantabb figurákról, mégsem használnak erős kifejezéseket. Más jó írók meg igen. Az irodalom különben mindig kevésbé töményen trágár, mint a valóság. Személyes döntés, hogy hol húzom meg a határt. Meg, ha egy írásban maximum egy igazán durva szó van, az nagyobbat üt.

Nem szereted?

– Ha dühbe jövök vagy nagyon „lelazulok”, megesik, hogy elszólom magam, de küzdök ellene. Nem tartozik az énem mélyebb lényegéhez…

A költő mesterember?

– Mindenképpen. Zseni is csak az lehet, akinek megvan a maximális szaktudása. Ha Hosszú Katinka az ihletben bízott volna, nem tudom, meddig jut el. Ha nincs mögötte izommunka, gyakorlás, akkor nincs semmi.    Nem minden a szaktudás, de nagyon is szükséges. Persze ne bálványozzuk azt se…

Megint a mítoszfosztásnál vagyunk.

– Igen, Rakovszky Zsuzsa mondja, (és neki el lehet hinni, mert nagyszerű költő) hogy ha csak annyi van a versben, amennyit matematikailag beleteszek, az kevés. Viszont ahhoz, hogy a többlet belekerüljön, ahhoz minden hangot ismernem kell a zongorán, és le kell tudnom játszani. És meg kell tanulnom, egy adott mű esetében mit ne játsszak le, pedig simán menne. Egy nagyszerű francia zongorista mondja: „minél többet tudok, annál szabadabb vagyok”. Pont fordítva szoktuk gondolni: a lelkem minden kötöttség nélkül szárnyal… Na igen, csak ha nem tanítottam meg repülni, puff, padlót fog.

Versimprovizálásban magyar bajnok vagy. Kevés költő van, aki minden nap több verset ír. Lehet ezekből a rögtönzésekből olyan mű, ami bekerül egy kötetbe?

– Ez a munkám, tehát jó, ha mindennap írok. Amúgy az internet csalóka, hiszen ami felkerül az oldalamra, gyakran évtizedekkel korábban született. Viszont valóban írok alkalmi verseket, oltakozási csujogatókat, vagy más alkalmi verseket. Improvizálok színpadon is. Ezek közt akadnak instant hatáskeltésre alkalmas nyelvi játékok, de komolyabb művek is. Arany János is írt hosszú strófikus malac-gyászverset egy barátja disznótorára. Vörösmarty élete végén abból élt, hogy sírverseket írt, de ettől nem lett kisebb költő. Nyilván nem ezeket olvassuk lelkesen. Viszont ezek közvetlen kapcsolatot adnak az olvasókkal.

Sokat javítgatsz a verseiden?

– Igen, minden költő javítgat, políroz, csereberél, átalakít, farigcsál folyton. Én is, pedig viszonylag gyorsan dolgozom.

Olvasgatod a korábban írt műveidet? Vállalhatóak?

Sokszor rácsodálkozom, mennyire ugyanazt kerestem már első könyveimben is, mint manapság. Már akkor is szerelmes voltam az életbe, vonzottak az apró részletek, egy szem mazsola, egy csavar, egy vasalt ingen mászó bogár, melyek valamilyen módon tartalmazzák az univerzum egészét. Amikor megírtam, nem is álmodtam róla, hogy tíz-húszezer, vagy akár többszázezer emberhez eljutnak, mint most a neten.

Eleinte úgy olvastam a verseidet, hogy nagyon mulattattak, szórakoztattak, de nem maradtak meg sokáig. Mostanában egyre inkább átérzem a soraid mélységét. Érezted a költészetedben a változást ebbe az irányba, vagy fokozatosan történt? Vagy nem is történt ilyen?

– Komoly hangú fiatal költőnek indultam, csak társaságban viccelődtem. A gyerekeim hatása meg egyféle felszabadultság vitt arrafelé, hogy vállaljam a humort, akár még istenes versben is. A vérkomoly irodalomoktatásunk után sokan jelzik, üdítő, ha valaki nem adja elő a nagy halált. És azt tapasztalom, lehet létünk legalapvetőbb dolgairól is komikusan vagy akár tragikomikusan szólni. Ezt a keveréket szeretem a legjobban. Jézus sincs távol a kis köznapi dolgainktól. Lejött a keresztről. Ma biztos gördeszkázna a kicsinyekkel, szörfözne a fiatalokkal, és az idősek dél-amerikai sorozataiba is belekukucskál, törölgeti a könnyeiket.

A közoktatásban eléggé az előbbi eszménykép érvényesül, a nagy komoly költőé a terep.

Nagyon szeretem a nagyívű, romantikus verseket, de elfér pár vidámabb dolog a tananyagban, kell az egyensúly. Ne idegenítsük el a szövegeket a gyerekektől! Kicsit olyan ez, mintha minden orvosságot ménkű keserűre gyártanánk, hogy csak az igazán elszántak szedjék be…

Oldani kellett a komolyságot?

– Fontos, hogy teljesen ugyanolyan botladozó hétköznapi emberek vagyunk, mint bárki más, csak annyiban különbözünk, hogy amit tudunk a világról, azt meg tudjuk írni frappánsan vagy izgalmasan, vagy viccesen, vagy szomorúan.

Nem tartottál tőle, hogy ezek után nem vesznek komolyan? Úgy jársz, mint a színész, aki beleragad a szerepkörbe?

– Aki csak érintőleg ismer, bohónak nézhet, de ez se baj. Ha egy-két vidám percet okoztam, nem kevés. Akit jobban érdekel a dolog, megtalálja a fajsúlyosabb, komorabb vagy megindítóbb szövegeimet is, írtam eleget. Amúgy a szakma barátsággal fogadott, jóban voltam Faludyval, Kányádival, Határ Győzővel, Kántor Péterrel, sokakkal. Nagy ajándék, hogy később kiléphettem a zárt irodalmi körből, a közönség felé fordulhattam. Kiderült, hogy érdekli az embereket az, amit írok.

És nem utolsósorban az egyéniséged, amivel előadod azt, amit írsz. A költészet élményszerű prezentálása.

– Kell a bugivugi. Nem árt, ha kiderül: az irodalom nem csupa „ínség meg sanyarlat”, hanem lehet minőségi szórakozás is. Miközben igenis létünk alapvető dolgairól szól. Mindig is írtam istenes verseket, mígnem aztán az Úr begyorsított, mellbelőtt egy vállról indítós rakétával, azóta lángolok…

Minden előzmény nélkül?

Húszéves korom óta katolikus keresztényként éltem, a gyerekekkel esténként imádkoztunk, sok csoda történt az életünkben, gyógyulások, égből pottyant milliók, mikor nem volt hol laknunk. Éltük a hitet, afféle szerelmes jegyben járás volt ez Istennel. Most meg átment lángoló szerelembe. Amihez kellett a karizmatikus megtérés.

Mi történt öt éve?

Az Imádság Háza mozgalom Amerikából indult és Augsburgban van egy nagy európai központja. A Dávid király által megálmodott huszonnégy órás dicsőítésen alapul, de vannak nagy konferencia-rendezvényeik is. A feleségem, aki előttem járt az úton, furfangosan rávett, hogy vegyek részt a magyarországi konferenciájukon. Döbbenetemre kiderült, hogy két és fél napig tart majd. DE mi a csudát csinálunk ott ennyi ideig? Ráadásul nem bírtam a keresztény könnyűzenét. Éppolyan távol állt tőlem, amilyen lelkesedéssel most csápolok rá. Ment a nagy dicsi, ültem ott, mint egy duzzogó ovis, mire odajött hozzám egy szuper hódmezővásárhelyi cigány testvér, most már jó barátom, Tóth Pityu, és elmesélte, hogy volt egy látomása velem kapcsolatban. Isten azt üzente, hogy a szívemet meg fogja tölteni szeretettel és kiveszi belőle a keserűséget. Látott egy ércfalat, amire egy kéz írt, így jelezte Isten, hogy át fogja írni az életemet. Másnak ez talán semmitmondó, engem telibe trafált. Bőgtem, mint a malac, de ez még nem volt elég. Tíz lépésnyire tőlem egy nagyon szimpatikus család ült, és a nővére karjában egy kicsi, féléves baba, aki nézett rám, mosolygott fülig érő szájjal, nagy kék szemmel, és csodálkoztam, mert csak egy szétsírt arcú idegen voltam. Aztán kifújtam az orrom, és odamentem hozzá. Átkéredzkedett a karomba, és innentől kezdve két napig Antal babával a kezemben táncolgattam az addig elviselhetetlennek tűnő zenékre. Persze csak a gyerek kedvéért, nyilván. Mikor elaludt, le akarták tenni, mondtam, hagyják csak, inkább ő tart engem, mint én őt. Egy féléves baba lett a keresztapám. Ledőltek bennem nagyon komoly gátak, átestem a lélekkeresztségen, és egy egyiptomi arab lelkipásztor felhívására átadtam az életem Jézusnak.

Említetted, hogy nemrég jártál Auschwitzban. Miért?

– Minden család tele van történelmi sebekkel, amelyekkel sokszor keveset törődünk. Anyai dédszüleim még a Dohány utcai zsinagógában házasodtak össze. Sokan foglalkoznak az átöröklődő fájdalmakkal, kérdések vannak mindenütt: nagymamát trauma éri, s bár egy szót se szól róla, az unokának vannak pszichés problémái. Egy elvetetett gyermek vagy egy elhalt magzat is megjelenhet később az utódok gondolataiban. Olyanok álmodnak szöges dróttal, akik sosem voltak táborban, de nyomozni kezdenek, és kiderül, hogy nagypapa a gulágon vagy koncentrációs táborban volt, bár sosem beszélt róla. Igazából zarándokútra mentünk Auschwitzba, nem az emberi gonoszság poklát akartuk látni, hanem Isten mindenhol izzó kegyelmét. És persze hagytam, hogy gyógyítson. Nagyon fontos a identitásomnak ez a része, ezért is tartok kapcsolatot messiási zsidó közösségekkel, hiszen ha a zsidó Jézust nem értjük, lemaradunk Isten tervének egy fontos részéről. A világ népeinek és Izraelnek egymásra kell találniuk a végidők előtt, ez meg van írva.

Az író-költő feladata szerinted az is, hogy irányt és példát mutasson vígaszt nyújtson másoknak? A #Jóéjtpuszi opuszaira gondolok itt…

– Sokan jelzik vissza,hogy van ezekben a szövegekben vigasztalás, remény, öröm vagy magyarázat eddig meg nem értett bibliai részletekre. Én igazából csak végigjárom Istennel azt a titkokkal, jelekkel, örömökkel teli utat, amelyet nekem tartogat. És mindegyikünknek kialakított egy ilyen személyes kalandparkot, csak neki kell indulni. Hitéletünk sokszor beszorul a sekrestyébe, mintha a hívő vérszegény, korlátozott, divatjamúlt, bénácska életre lenne kárhoztatva. Holott Isten az egész világot nekünk adta, hogy áldásként járjunk benne, jóillatként mindenfelé. Felszabadító, hogy nem birtokolnunk kell a dolgokat, nem ítélkezni az emberek fölött, csak az arcunkat belemeríteni Isten dicsőségébe, és ezt a fényt vetíteni mindenre. Ahogy a gyerekek villogtatják a zsebtükröt játékból. Elképesztő színes, szikrázó forgatagba látunk bele, ha bőrünkön érezzük Jézus életét és halálát, ha beleolvasunk a szomszéd levelébe, melyben feljelenti Noét a sok büdös állat miatt, ha börtönlázadás helyett dicsőítünk Pállal a rács mögött, ha lebontunk sok kényelmes sztereotípiát, és fejest ugrunk a Teremtő bőségébe.

A legtöbb ellenzéki azt hangsúlyozza, hogy milyen Isten az, aki engedi a fiát keresztre feszíteni?

– Az Atya egy Krisztussal, vagyis őbenne magát is keresztre feszítteti értünk. Mert amúgy mi feszítjük keresztre. Ma is. És ha belegondolunk, vajon kiért mennénk el ennyire messzire a szeretetben, kiért halnánk meg? A családunkért? Szerelmünkért? Jézus az ellenségeiért is megtette. Az Ószövetségen végigvonul sok olyan emberi magatartásforma, ami azóta is sajátunk. Ezekiel írja, hogy az apák megeszik fiaikat, az anyák megeszik lányaikat, és rámondhatjuk, hogy fúj, ez milyen barbárság! De amikor ebben a jóléti társadalomban azt mondjuk, hogy már több gyereket nem vállalunk, mert akkor az életszínvonalunk lesüllyed, akkor nem esszük meg a gyermekeinket? Amikor a jeruzsálemi templomot telerakják bálványokkal, mert úgy gondolják, elfér a sok kis cuki isten az Úr mellett, akkor nem ugyanazt csinálják, mint mi ma a jósokkal, horoszkópokkal, kuruzslással? Odateszünk valamit Isten helyére. Mintha az esküvőnk előtt még beugranánk egy körre a kuplerájba.

Nem szoktak bántani ezek miatt a sarkos vélemények miatt?

– De. Én már voltam fasiszta meg Fidesz-nyalonc, meg kommunista meg liberál-zsidó-bolsevik… minden voltam.

Hogyan viseled?

– Egyfelől viszonylag jól, másfelől nehezen. Egyrészt tudom, hogy ilyen az internetes kommunikáció, ahol az emberek kiadják a fáradt gőzt meg minden. Vannak uszító portálok, ahol gyorsan kimondják az ítéletet, hogy ez egy rohadék, köveket a kézbe, csak ugye ez nem az ókor, most már pixelből vannak a kövek. Még a hit nevében is meg akarnak kövezni olykor. Azért teszem ki magamat ezeknek, mert a nyilvánosság lényeges, erő van benne, és ez az erő másokat provokál. Viszont rengeteg visszajelzés jön megérintett szívekről, megváltozó életekről, szorosabbra fűződő Isten-kapcsolatról, és ha továbbadhattam valamit Isten áradó szeretetéből, akkor megérte.

Nagy bátorság kell a nyilvánosság vállalásához.

– Könnyű kimondani, hogy Isten tekintetében élek, nem mások véleménye számít. Aztán amikor jön az aljasság, a személyeskedés, az rá tud ülni a szívre. Legalább átérzem, hogy a rajongás is mulandó, mint minden az ég alatt. Bár egy-egy tatárjárástól eltekintve az én oldalam oázik. Ha pedig valaki nekem ugrik, elküld a búsba, halálomat kívánja, átkot szór rám, én kedvesen reagálok.

És ez bejön?

– Többnyire igen, nem tudnak mit kezdeni vele. Valakire áldást kívántam egy messengeres üzenetváltás végén, mire paprikásan visszaírta, én őt nem áldhatom meg. Mondtam neki, hogy sajnos de, ilyen világot élünk… A másik egy hasonló jókívánságra azt reagálta, na, egy kis áldás rám is rám férne. Ezen ledöbbentem, sose gondoltam volna, hogy végül megáld. Aztán van, aki mufurckodik: „maga jól kitanulta ezt a kegyes hangot, maga veszélyes gonosz”. Erről lerítt, hogy a feladó „patás és társa Kft”, ha pedig én rá nézve veszélyes vagyok, az nagy elismerés.     

A család hogy bírja az örökös porondon állást? Az interjúkban, a verseidben, a cikkeidben az életük nyitott könyvvé vált.

– Nehezen. Én tudatos csepűrágásra adtam a fejem, megszoktam, hogy kicsit kirakatban élnek. Viszont az életem, amiből sokszor írásaim táplálkoznak, részben az övék is, és ezt tiszteletben kell tartanom. Ezért esett kútba Vízen járni tilos című életregényem, mely a velünk történt kisebb-nagyobb csodákat, kalandokat tartalmazta… volna. Szétküldtem a családtagoknak, és azt a visszajelzést kaptam, hogy ez inkább ne jelenjen meg. És nem jelent meg. Ahogy Durellék sem örültek nagyon a Családom és egyéb állatfajtáknak, és Németh László lányai sem a Lányaim-kötet élveboncolásának. Formáljuk egymást: ők szokják, hogy nekem majdnem minden alapanyag, és pedig igyekszem minél kevésbé megsérteni a személyiségi jogaikat…

Él benned a nagy küldetéstudat?

– Érzem, hogy a Jóisten használ engem. A #Jóéjtpuszi kötetnek olyan sikere van, amit álmomban sem gondoltam. Fél év alatt hétezer példány fogy el egy hitről szóló verseskönyvből? Ez elég menő. Valóban elküldött engem Isten, és ezt imában megerősíti számtalanszor: az öröm olajának nevez, cédrusnak, mely messziről látszik, a templom oszlopának, hitelesítő pecsétgyűrűjének. Miközben szerencsétlen, csetlő-botló kisember vagyok csak. Megrendítő.

Az Eucharisztikus Kongresszuson te voltál a tizenkét hírnök egyike. Mit jelentett ez számodra?

– Amikor az Oltáriszentség nyomában, a körmenettel végigmentünk Budapest korábban annyi vérrel befröcskölt utcáján, úgy éreztem, a velünk áradó Lélek most nagytakarítást végez. Isten lába elé teszi a bármely rendszerben kivégzetteket, a rengeteg gyűlöletet, megcsalást, erőszakot, nemzedékről nemzedékre átszálló átkot, kétségbeesést, haragot. Ő vegye el rólunk ezt a sok terhet! Nem kérünk belőle! Néztem az út két oldalán álló rokonszenvezőket, idegeneket és idegeseket, áldást kértem az ő életükre is. Az egységhez nem kell mindenben egyetérteni, hisz az inkább bambaság lenne. Nem vagyunk óvodások. Lehetnénk viszont több szeretettel egymáshoz. Ha a gyűlölködés kötőanyagát kicserélnénk, egész más társadalomszerkezetet kapnánk! Hajrá, csináljuk ezt meg a mindennapokban… Mondjuk kezdje mindenki napi öt lelkes és értelmes kommenttel a virtuális térben! Vagy öttel kevesebb csípős beszólással. Csodák fognak történni!

Számodra személyesen miért volt fontos?

– Kiemelek egy pillanatot. A Forrásponton tartott szentségimádáson „beszorultam” az alkalmi sekrestyébe Palánki püspök atyával, aki kezében tartotta Krisztus testét. Bőgtem kegyetlenül, és eddigi utam összes ajándéka, emléke végigviharzott bennem, mintha a halálom órája jött volna el. Csak éppen ez az Élet pillanata volt.

Ennek a meghittsége magával ragadó, de egy tömegrendezvény képes-e arra, hogy meghozza a gyümölcsöket?

– Mivel saját szememmel láttam, ebben nem kételkedem. Rengeteg szeretetet kaptam. Millió-egy szelfi készült papokkal, szerzetesnővérekkel, cserkészekkel, fiatalokkal, gyerekekkel, családokkal, idősekkel. Jó volt úton-útfélen fontos dolgokról beszélni, nem hittanízűen. A margitszigeti családi napon megláttam valakinek a pólóján a napom jelmondatát: „Gazdagodjatok mind jobban a szeretetben”. Járkáltam, mint egy bankár, a szép zöld réten, és közben hallottam, ahogy csilingelnek és híznak a befektetéseim arcokban, szavakban, ölelésekben, mosolyokban, kávézásokban, kölcsönszendvicsekben, dalokban, buborékfújásokban.

A nagy rendezvény persze kísértés arra, hogy elvesszünk a karszalagok körforgásában, a csendes kis templom pedig arra, hogy azt mondjuk, mi itt Uram a Te kis cuki kiválasztottaid vagyunk, és mindenki más gonosz.

Szeretem a Böjte Csaba-féle egyszerűséget, ami arra tanít, hogy egyrészt igyekezzek csendben leülni a Jóistennel, másrészt ugyanígy igyekezzek valakinek megkötni a cipőfűzőjét, vagy adjak neki egy szelet kenyeret. És megpróbáljam kiszeretni belőle a jót.

Csizmadia Gertrúd

(Fotó: Molnár Mihály)

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit Hogyan evangelizáljunk? házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene áldozás élet életbölcsességek