Ami igazán ér valamit

Vannak az életben pillanatok, amikor egy orkán látszólag mindent elpusztít. Egy szempillantás alatt elsöpri az évek türelmes munkájával felépített épületet; mert építés közben belekevertük az istenszeretet jó cementjébe az önszeretet homokját.

Minden összeomlik. Ott fekszünk a földön, az elhagyatottság tengerébe merülve, és hálásak vagyunk, hogy legalább puszta életünket megmenthettük.

Ilyen pillanatokban válik nyilvánvalóvá, hogy csak Isten ér valamit, és hogy őt nem lehet megtéveszteni. Vannak pillanatok – sajnos csak pillanatok –, amikor látjuk, hol tud lábunk biztos talajra lépni, hogy ne zuhanjunk a mélybe: a legalsó fokon. Mert ha Isten ilyenkor még egy vihart engedne meg, az nem sodorna tovább, hisz már a földön vagyunk. Ekkor alázatosak leszünk, egyenlők a legutolsó emberrel, aki utunkba kerül;  egymásra mosolygunk és szót váltunk közös balsorsunkban.

De aztán, szerencsétlenségünkre, megint csak följebb hágunk saját énünk gőgjében, saját magunk szemléletében.  És megint Istenen a sor, hogy újból a mélybe hajítson – mindaddig, míg gyökeret nem ver bennünk az a tudat, hogy semmik vagyunk: Isten a Minden.

(Részlet Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk című könyvéből.)

Kép: Pixabay