Az első káromkodás

Ítélkezés helyett inkább mutassunk jó példát.

Készen, fölszerelve volt már a hajóskapitány vezetésére bízott hajó, mely messze tengerekre készült elvitorlázni. A derék kapitány indulás előtt a hajófedélzeten egybegyűjtötte a hajó egész személyzetét. Elmondta nekik, hogy mint felelős vezető, útjukon mindenkitől föltétlen engedelmességet kíván, szigorú rendet, fegyelmet fog tartani, és semmi rendetlenséget vagy kihágást büntetlenül nem hagy. A hajóslegénység jól eszébe véste a parancsot, mert ismerte a kapitányt szigorú rendtartásáról.

– Hanem – fejezte be a kapitány rendeletet – csak egyet kívánnék még tőletek; de ezt csak úgy, ha a kedvemért önként megtennétek.
A kapitány, minden szigorúsága mellett kedves emberük volt a hajósoknak, s azok szívvel-lélekkel ígérték, hogy készek azt az elhallgatott kívánságot teljesíteni.
Jól van tehát – mondta a kapitány –, ígérjétek meg, hogy e perctől kezdve egyedül nekem van jogom a hajón az első káromkodást mondanom, s csak ha én elkáromkodtam magamat, akkor szabad a többinek is káromkodni.
E kívánság furcsának tetszett a legénység előtt, de szívesen megszavazták az elsőség jogát szeretett parancsnokuknak.
– Úgy legyen! – hangzott egyhangúlag a hajósnép szájából.
– Jól van hát, barátaim, lépjetek elő, s adjatok nekem erre kezet egyenként. És aki szavát nem tartja, egynapi böjtölés lesz a büntetése.

S mi lett e sajátságos fogadás következménye? Többszöri gyakorlás, böjtölés, megszokás után e hajóról a káromkodás egészen eltűnt – mert a derék kapitány a kikötött első káromkodást soha ki nem eresztette a száján, s ekként bebizonyította, hogy a jó példaadás csodákra képes.

A káromkodás bűnével már „A lelkiatya válaszol” című rovatunkban is foglalkoztunk.

Káromkodik a férjem