Nem véletlenül mondják, hogy egy család szétszakítása a gyermek számára a legfájóbb. Van, amit nem lehet lecserélni…
Harsányi Lajos írását közöljük.
Egy kisfiú játék puskája valahogy elromlott.
Nem játszhatik vele pandúrt, zsiványt a kertben.
Könnyezve nézi, forgatja. Keresi a hibáját.
Dobog ijedt szívcskéje mindegyre hevesebben.
S már egy világ kezd összeomlani előtte.
Mikor az apa szava balzsama szívére lebben:
Ne sírj, fiam, ne sírj.
Majd Pestre megyek el,
És új puskát hozok,
Másikat. Ugye kell?
A fiú felragyog:
Ó kell, apuka, kell!
A kisfiú piros csónakját tolvajok ellopták.
Nem bolyghat többé rajt a nyári kék vízen.
Pedig úgy hívja őt a táj, az apró szigetek.
A drága Rába füzes partja naponta izen.
Ő ott zokog a parton árva, elsős kisdiák.
Míg apja meg nem szánja, és szóla imigyen:
Ne sírj, fiam, ne sírj.
Majd Pestre megyek el, Új csónakot hozok.
Másikat. Ugye kell?
A fiú felragyog:
Ó, kell, apuka, kell!
A kisfiúnak ifjú anyja valakivel elment.
Az apa néha a sarkon dühösen leste.
A hűlt fészkében megdermedve áll a kisfiú,
Anyja után sír minden íze, lelke, teste.
Míg egyszer – ó, villám, ne sújtsd agyon szívét!
Azt mondja apu egy szörnyű őszi napon:
Ne sírj, fiam, ne sírj.
Majd Pestre megyek el, Új anyukát hozok.
Másikat, ugye kell?
A gyerek felsikolt:
Nem apu, nem kell!
Az utca emberét is kérdeztük már a fájdalmas témáról.
fotó: Pixabay