„Isten labdája” – Beszélgetés Péceli Bence Imre karmelita szerzetessel

Imre atyával találkozva, őt látva és hallgatva óhatatlanul is Kis Szent Teréz jut eszembe, aki „Isten labdájának” nevezi magát. Ugyanaz az „Uram, tégy velem, amit akarsz” lelkiség sugárzik belőle, ahogy pózolás nélkül a legtermészetesebb őszinteséggel beszél másokról és önmagáról, a koronavírus által hozott új lelkipásztori feladatairól, a zarándoklatokról. Imre atya nem rendelkezik elkápráztató képességekkel, nem rajzanak körülötte az emberek arany szavain csüngve, nem épített nagy épületeket, nem hozott létre alapítványokat, nem írt hosszú lelkiségi könyveket. Talán „csak” abban különleges, ahogy kitartóan fut és gyalogol hosszú lépteivel és mély csendjeivel Isten felé, kicsit gyorsabban, mint az átlag.

– Két szót hoztam, hogy beszéljünk róla, az első az engedelmesség, a második a távolság. Engedelmességből került Győrbe ebben a vészterhes, vírusos időszakban?

– Régen és most, kicsit másképpen működik. Korábban ez automatikus volt: az elöljáró parancsolt, az egyszerű szerzetes fogta a motyóját, és költözködött. Ma ez már inkább egy párbeszéd eredménye. Egy régebbi generálisunk írta, hogy az engedelmesség Isten akaratának keresése és megtétele, az elöljáró és a közösség segítségével.  Az elöljáró és a közösség hoz egy döntést, ami ha nem is bizonyul kifejezetten jónak, akkor is az engedelmesség miatt előre mutathat, és kedves a Jóistennek.

– Jézus is engedelmességre szólít fel.

– Ebből is látszik, hogy nem jogi követelmény, hanem evangéliumi tanács. Erénnyé válhat, ha Isten iránti szeretetből tesszük. Ha szabadon, önként vállalom azt, hogy ide-oda tesznek, és nem zúgolódom, akkor ebből valóban gyümölcsök fakadnak. 

– Sok helyen megfordult. Sok döntést kellett elfogadnia?

– Két évig voltam káplán Keszthelyen, aztán kineveztek Budapestre házfőnök-templomigazgatónak. Eléggé fiatal, tapasztalatlan voltam, de amikor már pont elkezdtem jobban működni, akkor hirtelen visszahelyeztek Keszthelyre. Volt emiatt két álmatlan éjszakám. Biztos voltam abban, hogy három évig tart a megbízatás, és hogy van időm belerázódni, de mégis váltanom kellett. Aztán rájöttem arra, hogy nem kell gondolkodni rajta, csak engedelmeskedni kell.

– Akkor végül is mondhat nemet?

– Elmondhatom, ha valamivel nem értek egyet. Győrbe szívesen jöttem, nem csak engedelmességből. János atyát helyettesítettem, aki már idősebb rendtársunk és a járvány miatt az elöljárók a csendesebb Attyapusztára küldték. Egy estém volt a költözésre, három és fél hónapot töltöttem Győrben. Időközben János atya visszakerült. Most várjuk a káptalan döntését a továbbiakról.

– Kicsomagolt erre az időre?

– A vendégszobába költöztem, mert megszoktam már, hogy ide- oda kell költöznöm, és nem bíztam benne, hogy sokáig maradhatok. Az utóbbi időben rengeteget autóztam Attyapuszta és Budapest között, hetente 400-500 kilométert vezettem, mindig máshol aludtam. Nagyon gyors és hajszolt volt az életem. Március 19-én Győrbe jöttem, és azóta mindig ugyanabban az ágyban alszom. Ez szokatlan és jó élmény.

– Hiányzott az állandóság?

– Olyan értelemben hiányzott, hogy egy szerzetesnek jó az, ha van egy állandó ritmus az életében, egy napirend, ami szerint él, imádkozik, elcsendesül. Pesti útjaim erre nem voltak alkalmasak. Ez a győri templom a maga szépségével is imádságra késztet, a kör alakja is olyan, mint egy imádságra kulcsolt kéz. Amikor nem lehetett nyilvános liturgiát végezni, korán reggel mondtam a szentmisét a zárt templomban, és utána a szentélyben ültem és vártam, hogy jönnek-e emberek, az általános feloldozásért. Húsvét vasárnaptól kezdve minden szentmise órájában kitettem az Oltáriszentséget, csendes szentségimádást tartottam. Nem hirdettem, de többen észrevették, és betértek rá. Ketten-hárman mindig voltak, akik eljöttek imádkozni.

– Hogyan tovább?

– Csak azt érzem, hogy ebből kellene kiindulnom, ebből az imádságos csendből, magányból, a szentség imádásából. Ez kell, hogy legyen az elsődleges, ez az imádságos jelenlét. Hívni erre másokat is. Több, mint magyarázni lelkiségről, szentekről. Az is fontos, de másodlagos.

– A vírushelyzet talán erre taníthatja az Egyházat, a hívő embert is.

– Mindenkiben más ment végbe ennek kapcsán. Én is gondoltam arra, hogy ezen körülmények által a világ megváltozik, de többen azt mondják, hogy kevés volt ez az idő ahhoz. Többen szép és tartalmas időszaknak élték meg ezt a kényszerű korlátozást. Azokban a családokban, ahol alapvetően jók voltak az emberi kapcsolatok, ott jobban kijött az, hogy van egy megtartó erő, mint korábban, amikor mindenki rohant a napi feladatai után. Kicsit lelepleződött minden, az, hogy kinek milyen erősségei és gyengeségei vannak, hogy a kapcsolatai hogyan is állnak.

– Mit gondol a távolság szóról?

– Renátó atya volt a novíciustársam, aki nagyon jól tudott beszélni, és az emberekkel kapcsolatba lépni. Mikor felszenteltek bennünket, engem Keszthelyre küldtek, ahol nagy élet folyt, és én megkérdeztem, hogy miért nem Renátót helyeztétek oda, ő sokkal alkalmasabb lenne arra a feladatra. Rafael atya azt mondta, hogy pontosan azért, mert én befelé forduló vagyok, és azt szeretnék, hogy megnyíljak egy kicsit. Keszthelyen rengeteg munka szakadt ránk, kevesen voltunk, és egy idő után a kiégés jeleit éreztem magamban. Folyton csengettek, akartak valamit, el kellett járnom reprezentatív városi ünnepségekre, még bálba is… Elegem lett abból, hogy nincs időm imádkozni és egyedül lenni.  Amikor visszakerültem a budapesti egy év után, akkor egészen más légkörben folytattam a munkát, ifjúsági csoportot szerveztem, a keszthelyi futókör tagja lettem, hatalmas kert volt, órákig nyírtam a füvet, és így el is tudtam csendesedni. Barátokra találtam világi emberek között, akikkel összekötött a futás, az edzések, a versenyek. Aztán ez hirtelen véget ért, Attyapusztán találtam magam egy csendes remeteéletben, amire kezdettől fogva vágytam, de így, ezek után mégsem volt olyan könnyű belehelyezkedni és elfogadni. Bár a pesti templomunkba is feljártam szentmisét mondani, de ott egyre kevesebb volt a hívő, és végül az építkezések miatt bezártuk a templomot.

– Győrben szinte azonnal felvette a kapcsolatot a közösséggel.

– Igen, jó volt úgy misézni, hogy levelek által megismerkedtem az itteni emberekkel és tudtam gondolni azokra, akik a közösség tagjai. Sok e-mail üzenetet kaptam, amikor elküldtem a hirdetéseket és elmélkedéseket. Úgy látom, hogy Győrben, mivel nem plébánia, megvan a csendesség, az elvonult imádság lehetősége, de a közösségi találkozásokra is van sok szép alkalom.

– A távolságokról beszéltünk, az emberekkel való távolságtartás és a személyesség szintéziséről. De van egy másfajta távolság is. A futás, gyaloglás során nagy távolságokat tesz meg. Miért? Mi motiválja? A teljesítmény, a kaland, az erőnlét, a természetszeretet?

– Gyerekkoromban szüleimmel sokat kirándultunk. Négy testvérem van, én vagyok a legidősebb. A Mátrában nyaraltunk rendszeresen, az orvos javasolta a köhögésem miatt. Később öcsémmel elkezdtük a teljesítménytúrákat. Egyetemista koromban hetente háromszor felfutottam a Gellért-hegyre. Szerzetesnövendéként is kijárhattam a Margitszigetre, azt hiszem, ez pszichés szükséglet is volt, egyfajta feszültségoldás. Keszthelyen nagyobb távolságokra is volt lehetőség. Végül már minden héten lefutottam a félmaratont a Keszthelyi-hegységben, és éreztem, hogy erőt és tartást ad. A lelki küzdelemben is segített.

A gyaloglással még vannak terveim. Nagyon szeretnék zarándoklatokat szervezni. Már kétszer átmentem Veszprémből Attyapusztára, egyszer világban élő karmelita testvérekkel, másodszor egyedül. Útmenti feszületeknél keresztutat, és útközben rózsafüzért imádkoztam. Nagyon csendes, imádságos gyaloglás volt.

– Más társakkal, és más egyedül gyalogolni.

– Igen, más, de vannak közös vonások. Ha társakkal megyünk, nagyobb szervezést igényel, figyelni kell egymásra, alkalmazkodni, kevesebb a csend. Ha egyedül megyek, néha egyáltalán nem találkozom emberekkel, senki sem jön szembe. Csak én vagyok és a Jóisten. Szeretem ezt nagyon.

Csizmadia Gertrúd