Jobb volt a hittanteremben

Önnek igaza van! Én is sajnálom a régi hittanórákat, amikor csak a legjobbak összebújtak az annyira kedves hittanteremben. Ha akartunk, vetítettünk, ha úgy tetszett, magnót hallgattunk, sőt, átmentünk a templomba, leborultunk az oltár előtt és imádkoztunk. Az iskolai hittan bizony egészen más jellegű!

Miért mentünk akkor az iskolába? Egyszerűen azért, mert katolikusok, azaz egyetemesek, általánosak vagyunk! Nekünk nemcsak az elit kell, a vallásos szülők jó gyermekei, hanem mindenki, áldozatok árán is. Terveink szerint az iskolai hittan azok előtt is megnyitja a kaput, akik a hittanterembe soha el nem jutottak volna, és ott is tudunk tanítani, ahol terem, fűtés hiányában eddig nem volt mód a gyerekekkel együtt lenni.

Másik gondja, hogy egy fiatal leány tanítja a hittant, nem pedig pap. Tudomásul kell venni, hogy nagyon kevés a pap. A megnövekedett számú hittanórákat semmiképp nem tudtuk volna ellátni. A papság nagy része már elég öreg is. Hatvan éven felül nehéz igazi, meghitt kapcsolatot tartani a kisgyerekekkel. Sok lelkipásztor nemcsak öreg, hanem idegileg nagyon fáradt. Pontosan a hitoktatásban ment tönkre, ami 40 éven át embertelenül nehéz és veszélyes munka volt. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy mert pap, jó hitoktató is. Aki pedig fiatal, belevaló, az középiskolákban tanít.

Úgy gondolom – visszatérve arra a bizonyos leányra –, egy nőnek természeténél fogva nagy előnye, adottsága van arra, hogy a gyermekeket elvezesse az igazi hitre. Egy anya kedvességével, finomságával tudják megközelíteni, megérteni a kicsiket. Nem baj, ha egy nő tanít hittant. 1945 előtt, amikor sok pap állt rendelkezésre, bevált gyakorlat volt nálunk a hitoktatónők működése.

Ne gondolja, hogy bárkit odaállítunk a gyerekek elé. A plébános ajánlására az egyházmegye főpásztora ad a hitoktatásra engedélyt. Természetesen csak az kap ilyen megbízatást, aki vallásos, erkölcsös, Egyházához hűséges, ismeri a hit és erkölcs tudományát, a neveléstant. Sok tudást, példaadást, szeretetet, s a beleérzés képességét várjuk el tőlük.

A hitoktatással kapcsolatban csodálni kell Isten gondviselését, az Egyház találékonyságát, életerejét. Amikor jött a változás, és várható volt, hogy sokan beiratkoznak majd hittanra, el sem tudtuk képzelni, ki tanítja majd őket? Lám, papok helyett termettek hitoktatók, s főként a tanárnők jelentkeztek nagy számban. Olyanok jöttek, akik a legnehezebb időkben is megtartották hitüket, tehát joguk van beszélni, a gyermekek elé állni, mint az Istenhez való hűség példaképei.

A régi, szép hittanórák örömét vissza lehet hozni. A tisztelendő úr biztosan örömmel veszi, ha tanítványai újból összejönnek és együtt lesznek, mint annak előtte.

*

Honnan tudja azt egy gyerek, hogy mi a jó, ha csak a rosszat látja? Rászokik a drogra, a csavargásra, a bűnözésre. Az erkölcsi relativizmusra hivatkozva éppen a legfontosabbat nem tanítják meg a diáknak az iskolában, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Ez egy értékvesztett, zavaros világ, de ennek ellenére optimista vagyok, hiszek az emberi jóságban és annak erejében. Amikor ennyi rossz dolog történik, meg kell születnie az új világnak. Ahogy Gandhi mondta: Hosszú távon mindig az igazság győz, még ha rengeteg áldozattal jár is ez.

(Törley Mária)