A közgyónás nem elég…

Nagyon jó, hogy felteszi ezt a kérdést. Világméretű probléma, hogy a hívek nem gyónnak, mégis szentáldozáshoz járulnak. Úgy látszik, már Szent Pál idejében is akadt baj bőven ilyen vonatkozásban, azért írja: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27-29). Tehát csak tiszta lélekkel szabad megáldozni.

A bocsánatos bűnöket valóban nem kell feltétlenül meggyónni, azoktól megszabadulunk őszinte bűnbánat által is. A szentmise elején ezeket a gyarlóságainkat törli el a közgyónás és a pap imája: Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten… De a súlyos, halálos bűnökkel nem így áll a dolog. „Az egyéni és teljes bűnmegvallás és a feloldozás az egyetlen rendes mód, ahogyan a súlyos bűnéről tudó hívő Istennel és az Egyházzal kiengesztelődhet” – így szól az Egyházi Törvénykönyv 960. kánonja. Ennek megfelelően nagyon komolyan figyelmeztet az Egyház, pedig ő a mértékadó erkölcsi kérdésekben, nem az emberi hiedelmek: „Aki tudatában van súlyos bűnének, előzetes szentségi gyónás nélkül az Úr testét ne vegye magához” (916. k.). Tehát szentségtörést követ el, aki súlyos bűn állapotában áldozik.

Annak is, aki nem vesztette el a megszentelő kegyelmet, ajánlatos havonta, kéthavonta gyónni, hogy a feloldozás által erősítő kegyelmet és lelki vezetést kapjon. Nagyon gyanús különben is annak az embernek a lelkiállapota, aki annyira húzódozik a szentgyónástól. Valahogy annak a buzgó szentáldozását is megkérdőjelezném. Ugyancsak az Egyházi Törvénykönyv kívánja: „A Krisztus-hívők nagy áhítattal és gyakran vegyék magukhoz ezt a szentséget” (898 k.). Van itt bizonyos ellentmondás, amit mindenkinek magának kell megoldania. Az a nagy áhítat azt jelenti, amit úgy szoktak kifejezni, hogy még az angyalok sem méltók igazán arra, hogy az Úr Jézussal ily bensőségesen egyesüljenek. Ez egy félelmetes szentség! Szinte riadozik az ember, hogy magához merje-e venni? Ezeknek az érzéseknek bennünk kell lenni a hittel, szeretettel, vágyakozással együtt. Nem lehet csak úgy, közömbös lelkülettel áldozni még halálos bűn nélküli, tiszta lélekkel sem. Utána pedig hálát kell adni, bele kell merülni ennek a szentségnek nagyszerűségébe és mélységébe. Ettől függ gyümölcse, hatása. Mert ez elmarad, azért „sokan gyöngék és betegek közületek” – írja Szent Pál (1Kor 11,30).

Ugyanakkor Jézus a mindennapi kenyér, aki nélkül nem lehet élni, akivel a szeretetközösség az áldozásban valósul meg. Tehát az lenne az álma, kívánsága az Úr Jézusnak, ha mindenki áldozna, aki részt vesz a szentmisén. Enélkül csak félig voltunk a szentmiseáldozaton. Igazi hívő közösségnél a szentáldozásra figyelmeztető negyedik csengőszónál üres marad a templom szinte összes padja. Olyan szép, imponáló, amikor megmozdul az oltár elé az egész templom. Olyan jó, amikor az áldozók nagy száma miatt engedélyt kell kérni érsek atyánktól, hogy erre alkalmas és kiválasztott világi hívő is áldoztasson, különben a hívek nem győznék kivárni a szentmise végét. Nem szabad tőlük idegenkedni, Jézus a lényeg, akit nyújt nekünk.

A pap nem válogathatja meg, kit áldoztat, legtöbbször azt sem tudja, ki áll előtte, annyira figyelnie kell. Legalábbis nekem ez a legnehezebb, legfárasztóbb a papi életben. De a világ joggal figyeli, hogyan él a gyakori vagy napi áldozó!