A nyár minden évben a papszentelések időszaka Egyházunkban. Idén 21 újmisés pappal gazdagodik a Magyar Katolikus Egyház. Tóth László Gábort, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye újmisés lelkipásztorát június 25-én szentelte pappá a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott ünnepi szentmisén Palánki Ferenc megyéspüspök. Az ifjú lelkipásztorral a szentelés előtt készített interjút az egyházmegye honlapja, melyből az alábbiakban közlünk részleteket.
Édesapja görögkatolikus pap, és családja abban a nagy örömben részesült, hogy egy hónap leforgása alatt két gyermeküket is pappá szentelték. Lászlót június 25-én Palánki Ferenc megyéspüspök szentelte római katolikus pappá a debreceni Szent Anna-székesegyházban, testvérét, Tóth Eleket pedig május 26-án szentelték görögkatolikus pappá Hajdúdorogon.
– Hol kezdődött az út, amely idáig vezetett? Melyek voltak az első élmények, amelyek a papi hivatás felé vonzottak?
– 2010. augusztus első hetében vettem részt a római ministránstalálkozón, 13 éves voltam akkor. Azon a nyáron már felvételt nyertem a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumba, de akkor még nem volt meg bennem a papság gondolata. Édesapám mellett gyakran szolgáltam az oltárnál Nyíracsádon mint ministráns. Rómában, a Szent Péter téren jött elsőnek a gondolat, éreztem a vágyat, hogy pap szeretnék lenni. Ezt az élményt fellángolásként éltem meg, mert hazaérkezve már előjöttek azok a gondolatok is, hogy nem biztos, hogy ezt szeretném.
Viszont az élmény nem múlt el nyomtalanul, gyakran vissza-visszatért a gondolat, a vágy a papság iránt. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, mint egy folyót, amely, miután kiönt, kiszélesedik, visszatér a medrébe, és egy ér lesz belőle. Később újra kiönt, és mire visszahúzódik, már egy patak van a helyén, és így tovább.
Ugyanakkor a papi hivatás nehézségeivel is tisztában voltam, hiszen papcsaládban nőttem fel, és voltak olyan helyzetek, amelyek inkább eltántorítottak ettől a gondolattól. Így a tanulmányaim során másfelé orientálódtam, kedveltem a biológiát, a matematikát, neves versenyeken vettem részt. Érdekelt a történelem is, de minél jobban beleástam magam ezekbe a témákba, annál jobban éreztem, hogy ezek csak hobbi szinten érdekelnek… És ekkor jött a folyó, amely ismét kiöntött, de már nem húzódott vissza teljesen. Végül 11. osztályos korom után döntöttem el, hogy pap leszek. 2015-ben érettségiztem, ezt követően még mindig adtam magamnak időt a döntéshez, és egy tanéven keresztül egy OKJ-s képzésen a kiadványszerkesztéssel ismerkedtem.
– Nem mindennapi döntéssel találkozunk. Édesapád, testvéred görögkatolikus pap, leánytestvéreid közül ketten papnék, és te, megtörve a hagyományt, a papi hivatásod beteljesítéséhez a római katolikus római rítust választottad. Miért?
– Vártam ezt a kérdést. Hatan vagyunk testvérek, három nővérem van, ketten papnék, van egy öcsém, ő teljesen más pályát választott, és egy bátyám, akit május 26-án szenteltek pappá görögkatolikus rítus szerint.
De nem mondanám ezt hagyománynak, szóval nem igazán törtem meg hagyományt. Az emberek ennél a kérdésnél általában arra szoktak gondolni, hogy gyakran előfordul, hogy a gyermekek a szüleik nyomdokaiba lépnek. Ezért is van, hogy sok papgyerek édesapja hivatását követi, de nem mindenki, mert ekkor is mindig igaz az, hogy Isten az, Aki meghív a papságra, és nem azért lesz valaki pap, mert az apja is az. Ugyanígy sem lesz minden lányból papné, aki papi családból származik.
– Mikor találkoztál először a római katolikus liturgiával?
– A római liturgiával a Szent Imre Gimnáziumban ismerkedtem meg jobban, hiszen öt évig voltam ott kollégista. A gimnázium katolikus volta miatt gyakran vettünk részt liturgiákon, volt velünk egy bentlakó atya is, akihez bármikor mehettünk beszélgetésre. Kezdetben a görögkatolikus rítus szerinti papság gondolata volt meg bennem, de igazán soha nem tudtam magam odaképzelni az oltárhoz édesapám vagy más görögkatolikus atya helyébe. Nagyon szeretem a görög liturgiát, mind a mai napig szeretek néha azon részt venni, imádkozni, csak papként nem tudtam magam odaképzelni. Ez a pályaválasztás előtt állva elég zavarodott érzést váltott ki belőlem. Pap szerettem volna lenni, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy mégsem, mert nem tudtam magam az oltár mellé képzelni.
Aztán 2014. december 15-én, Nyíregyházán, az esti görögkatolikus liturgiában jött a gondolat, az érzés először arra, hogy mi lenne, ha római katolikus pap lennék. Másnap is ugyanezt éreztem, és a római szentmisén azt vettem észre, hogy gond nélkül oda tudtam magam képzelni a pap helyébe az oltárhoz.
Sok emberrel beszéltem, édesapámmal, testvéreimmel, görög, római papokkal, civil barátaimmal, és leginkább abban erősítettek meg, hogy induljak el ezen az úton, mert a diakónusszentelésig tartó hosszú idő alatt majd letisztul bennem minden.
Ahogy beléptem a szemináriumba, éreztem, hogy a helyemen vagyok. Persze a szemináriumban eltöltött évek alatt is voltak nehezebb időszakok, de mindig ott volt annak bizonyossága, hogy a helyemen vagyok. A diakónusszentelés előtt is úgy mondtam igent, és most is, hogy teljesen biztos vagyok a döntésemben. Megtaláltam azt az utat, amelyet nekem szánt a Jóisten. (…)
– A diakónusszenelésed 2021 októberében volt Rómában, jelenleg is ott folytatsz tanulmányokat.
– A 2016/17-es tanévben kezdtem az első évfolyamatot az Egri Szemináriumban, ott két évig tanultam, majd Palánki Ferenc püspök javaslatára Rómában folytattam tanulmányaimat, ahol három évet töltöttem a Német–Magyar Kollégiumban, és a Pápai Gergely Egyetemre jártam. A papszentelés után szeptemberben ismét Róma vár rám, ahol licenciátus képzésen veszek részt.
Kovács Ágnes (Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye)