Nyílj meg!

23. évközi vasárnap
Mk 7, 31–37.

„Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta
hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.”

Napjainkban egyre növekvő csodálattal, lelkesedéssel fogadjuk a technika ragyogó eredményeit, életünket gazdagító ajándékait. Távoli népek, földrészek kerülnek látható, hallható közelbe. Hatalmas teleszkópokat építünk, hátha sikerül felfognunk egy távoli égitest feltételezett lakóinak üzenetét. Egyre többet azt tapasztaljuk, hogy korunk embere elvesztette érzékét a lelki dolgok iránt, és süket fülében nem talál meghallgatásra Isten üzenete. Minket, hívő embereket elsősorban erre figyelmeztet a süketnéma ember Jézus által történt meggyógyítása. Meggyőződésünk szerint a lelki süketnémaság éppen úgy személyiségünk megcsonkulását eredményezi, mint a testi süketnémaság.

Általános tapasztalat, hogy a vallási közöny vagy ellenszenv terjedése sokak szerint azért is indokolt, mert a hitetlenség ésszerűbbnek látszik a vallásos hitnél. Éppen ezért nem érdemes foglalkoznunk vele. Sokan szabadságukat féltik az istenhit elfogadásától. Nem veszik észre, hogy az istentagadó szabadság veszedelmes szabadság. Akadnak természetesen szép számmal olyanok, akik azért nem vállalkoznak az istenkeresés kalandjára, mert félnek a megtalálás következményeitől. Tagadhatatlan, hogy az Isten nem lehet tudományos kutatásaink tárgya, mivel sokkal hatalmasabb, mint a mi felfogóképességünk. Csak akkor tudjuk Őt megközelíteni, ha elismerjük ennek a ténynek igazságát.

Az egyik író elgondolkoztató történetben szemlélteti a hívő és hitetlen ember Isten létéről vallott felfogását. Két tudományos kutató az őserdőt járja. Az egyik nap olyan tisztásra bukkannak, amelyet gyönyörű virágok, szebbnél szebb növények ékesítenek. Egyikük megjegyzi: Ilyen szép kert elképzelhetetlen kertész nélkül. Ennyi szépség nem keletkezhet csak úgy magától, véletlenül. A hitetlen tudós azonban határozottan kijelenti: Semmi ok sem javallja a kertész feltételezését. Hogy vitájukat eldöntsék, sátrat vernek, és figyelemmel kísérik a tisztás életét. A kertész azonban nem jelentkezik. Talán titokban látogatja és gondozza a kertet. Hogy láthatatlan látogatását leleplezzék, drótkerítéssel veszik körül a tisztást és áramot engednek belé. Finom hallású kutyájuk is segít a megfigyelésben. Ám az eredmény most is elmarad. Sem a drót, sem a kutya nem jelzi a láthatatlan kertész jelenlétét. A hívő tudós ennek ellenére kijelenti: én mégis kitartok abbeli nézetem mellett, hogy a kertnek van kertésze. Olyan valaki, aki nem érzékelhető emberi eszközeinkkel. Titokban gondozza a kertet, mert szereti. A kételkedő tudós viszont így nyilatkozik: Szerintem a kertész nem létezik. Csak a te képzeleted terméke. (A. Flew).

Vajon mire figyelmeztet az író tanmeséje? Arra a közismert igazságra, hogy Isten léte és tevékenysége nem látványos, érzékeinkkel észlelhető jelenség. Ám mindazok, akik szívük látásával egészítik ki értelmi ismeretüket, a teremtés kertjében fölismerik a teremtő Kertészt, az Istent. Akik nyitott szemmel járnak a világ tisztásain, egyértelműen vallják: „Amint én Istenből látok, elegendő ahhoz, hogy higgyem azt, amit nem látok.” A keresztény ember azonban nem csupán a Teremtő lábnyomát fedezi fel a világ kertjében. Jézus Krisztus által megismerhetjük az Atyát, az Isten belső életének értelem fölötti titkait. Az igaz Isten Jézus által jött felfogható közelségbe. Nemcsak az isteni üzenet közvetítője Ő, hanem lelkünk hallószervének megnyitója. Neki köszönhetjük, ha meghalljuk az Evangélium üzenetét és lelkünk mélyén felcsendülő sugallatait. Jézus nem azért jött földünkre, hogy néhány süketnémának visszaadja hallását és beszédjét. Küldetése mindenkihez szól; szándéka az, hogy megvilágosítson minden világra jövő embert. Ha elfogadjuk gondolatait, ha megtisztítjuk szívünket, ha kezébe helyezzük életünket, akkor megnyílik fülünk életünket gazdagító és boldogító üzenete előtt. Az ember akkor éri el igazi termetét, ha elfogadó mozdulattal fordul Isten gyógyító keze és létünket gazdagító szeretete felé. „Az Isten nem lesz nagyobb azáltal, hogy tiszteled, de te nagyobb és boldogabb leszel azáltal, hogy Őt szolgálod” (Szent Ágoston).

Ennek tudatában foglaljuk imánkba a kérést, hogy nyissa meg lelki fülünket, és adja meg annak lehetőségét, hogy válaszoljunk Isten üzenetére. Jézus eligazító tanítása nélkül értetlenül állunk az élet számos problémája előtt. A sok hamis emberi hang megronthatja hallásunkat, téves irányba fordíthatja lépteinket. „Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teremtényeidben Téged lássalak, és a bennünk rejlő testi-lelki szépségégben sohase azt az embert, hanem csak a te művedet lássam… Ha e parány ilyen szép nekünk, milyen szép és tökéletes lény az, aki az életet adta neki mint alamizsnát, mint a szegénynek vetett fillért.” Talán nincs nagyobb kegyelem, mint a hit hallásával, a szív szeretetével megkezdeni már itt a földön azt a párbeszédet Istennel, amely megajándékoz a lelki békével, az Istent hallgató és neki igent mondó élet boldogságával.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).