Szabolcska Mihály: Nehéz napokban.

(Levél egy gyermekkori, volt barátomnak.)

Csalódottan, szomoru szívvel,
Irom hozzád e levelet;
És fekete, sűrű fátyollal
Boritom bé emlékedet.
Nekem meghaltál mindörökre,
Pedig lám, – most lettél nagy úr!…
S az ára csak szíved nyugalma,
– Ha van szíve, ki így eladja
Lelkét, hazáját botorul!

Azt mondjátok tudom ti erre:
»Hisz’ mi szolgáljuk a hazát«…
– Mikor segíttek letiporni
Jogos, napfényes igazát.
Mint a mesében, a karámnál,
Az éhes farkasok dala:
Ugy hangzik ez a ti beszédtek…
Akit ti szolgáltok, ti védtek:
Óh nem a nyáj, nem a haza!

Pedig ott nőttél föl e nyájban.
– Hová tetted emlékidet?
Apád becsületes magyar volt,
Ha tudná, belőled mi lett?!
Anyáinktól együtt tanultuk
A Himnuszt és a Szózatot…
Hogy is volt lelked, most »beállni«,
Anyád emlékét meggyalázni,
Szegény nagy úr, szegény – halott!

Vagy ha már nem adtál a multra,
Miért nem nézted a jövőt?
Lesz-e, a ki beharmatozza
Könyjével egykor szemfödőd’?
Nem félsz-e, hogy fiad megútál?
Mihelyt meg fogja érteni
E mai kor sok undokságát…
S mostani uraságtok árát
Akkor könnyel fizetgeti!

… Hatalmatoknak hát csak örvendj.
Búsulnak mások eleget,
És fekete, sűrű fátyollal
Borítják bé emlékteket.
Mert szenvedésnél és nyomornál
Van a mi még keservesebb:
Az a tudat, hogy a magyarnak
Saját fiaiból akadnak
Mindig az – Efiálteszek!

Fotó: Sharon McCutcheon – Unsplash