Kezdőlap Kiemelt Hála, köszönet és elengedés

Hála, köszönet és elengedés

Gyalog a papságért

Ezekben a napokban országszerte és egyházmegyénként számos pap köszön el azoktól a hívektől, akikkel néhány vagy éppen jó néhány évet együtt töltött lelkipásztori szolgálatban. Az áthelyezést, amelyet a püspök írásban közöl, dispozíciónak nevezzük. Nem csupán a sajátjaimat – esperesként mások dispozícióit is volt módom kézhez venni. Ezek mindegyikében két formulát használ a hatóság: „az egyházi szolgálat érdekében”, és a másik, „a lelkipásztori szolgálat érdekében”. Mi lehet az oka, és milyen megkülönböztetés van az egyházi szolgálat és a lelkipásztori szolgálat bekezdés mögött?

Azt gondolom, az egyikben benne van a másik. Úgy olvasom, hogy akik plébánosi áthelyezést kapnak, azokat az egyházi szolgálat érdekében kapják, akik káplánok még, és úgy kapnak áthelyezést, azok a lelkipásztori szolgálat érdekében történnek. A különbséget próbáltam megfejteni, anélkül, hogy rákérdeztem volna az illetékeseknél. Ezek szerint az egyházi szolgálat nem minden esetben jelent közvetlen lelkipásztori szolgálatot? Magam is úgy vélem, hogy a plébánia adminisztrációjának, pénzügyeinek, munkaviszonyos dolgozóinak az ügyében eljárni nem minden esetben, de legalábbis nem direkt módon jelent lelkipásztori szolgálatot. Az tény, hogy az említettek segíthetik vagy akadályozhatják a lelkipásztori szolgálatot, de klasszikus értelemben nem azok. Mégsem fordulhat elő az, hogy a lelkipásztori szolgálat és az egyházi szolgálat szembe kerül egymással.

A legtöbb egyházmegyében az áthelyezések augusztus elsejei hatállyal szólnak. Így tehát július utolsó vasárnapja nemcsak a júliusnak a vége, hanem több plébánosnak és káplánnak az eddigi plébánián való munkálkodásnak a végét is jelenti. A mai vasárnap tehát az elköszönés fájó eseménye sok helyütt, ahol szerették a papjukat, de – hogy őszinték legyünk – van olyan helyzet is, amikor ez a megkönnyebbülés vasárnapja. Lekerül a sok teher, ami eddig nyomta a vállát vagy a lelkét a pásztornak, és megszűnhetnek azok a feszültségek is, amelyek egy hosszabb lelkipásztori jelenlét kellemetlen hozadékaként felgyülemlenek.

E téren nem sokat változnak a dolgok. Július utolsó vasárnapja, a búcsúzás napja, kell hogy ünnep legyen. A hála, a köszönet és az elengedés ünnepe. Azoknak, akik elmennek másik helyre, más közösséget szolgálni, és azoknak, akik maradnak – egyaránt fontos tapasztalat származik ezekből az intenzív napokból. A főpásztor döntése pár héttel korábban megszületik, és nyilvánosságra is hozzák. Van tehát idő arra, hogy feldolgozza ki-ki az eseményt, ami előtte áll.

Ez egy kis halál. Hiszen annyi mindenki kapcsolódik sok és erős szállal a lelkipásztorhoz, és a lelkipásztor is a hívekhez, akik között ott vannak azok, akiket keresztelt, elsőáldoztatott, felkészített a bérmálásra vagy a jegyesoktatás során a házasságkötésre, és meg is eskette őket. Együtt él mindenki örömével, bajával. Mivel az egyházi élet nem a versenyszférában zajlik, nem is a pénzvilág köreit érinti, nincs igazán se gazdasági kihatása, se politikai súlya, így általánosságban elmondható, hogy az emberek szeretik papjaikat. És a lelkipásztorok is szívesen vannak együtt a hívekkel, nemcsak a szertartások keretében, hanem azon túl is. Közös kirándulások, zarándokutak, lelkes összefogás egy-egy ünnep megszervezésében vagy egy hosszabb távú döntés meghozatalában. A szalonnasütések, a bográcsozások, a családi vendégségek, a hittanos és ifjúsági kirándulások, az iskolai és sportműsorok szép emlékké lesznek, és beépülnek – ahogyan írtam – a keresztény élet tapasztalataiba. A legtöbbünknek van az a „pap bácsi”, akire hitünk és vallási életünk épül. Egy kicsit olyan ez, mint amikor az anya nagy fájdalommal világra hozza gyermekét, és kezében tartva félteni kezdi, mert immár elkezdődött az, amiről minden és mindenki szól: a nagybetűs élet.

A papi áthelyezés is egy igen fájdalmas tapasztalatszerzés arról, hogy nincs e világon maradandó otthonunk; néha-néha elhagyjuk megszokott és megszeretett helyünket, hogy másokhoz menjünk, és hogy utánunk is valaki más jöjjön. A legértékesebbnek tartott dolgainkban is beáll időnkként olyan változás, amit vállalnunk kell. Az elköszönő lelkipásztornak pedig úgy kell elmennie, hogy az utána jövőnek segítse a beilleszkedést. Ha így tesz, akkor tisztelni és becsülni fogják egymást. A hívek számára pedig megvalósuló szép példája lesz annak, amit előbb hirdetett.

És egy hét múlva megjelenik a templomban egy új arc, egy új hang, a hívek és az emberek lassan hozzászoknak ahhoz, hogy ő ilyen. Kicsit bátortalan, visszafogott, talán mesterkélt vagy ügyetlen – és a hívek mérlegelik: jobban jártak vagy rosszabbul? Nem lehet még tudni, hónapok – olykor évek – telnek el, amíg kiderül, hogy mindenki jól járt. Mert az Úr gondoskodik az ő nyájáról és azok pásztorairól. Így lassan fény derül a zsoltár igazságára, hogy valóban és egyedül csak az Úr az én Pásztorom.

Juhász Ferenc

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút