„Vágyom a szót, mint a kenyeret” – Emlékezés a kilencvenöt éve született Vasadi Péterre

Vasadi Péter kilencvenöt éve, 1926. június 1-jén született Újpesten. A II. világháború poklainak szemtanújaként érlelődő költészete egyértelmű kiállás Isten szeretete, a katolikus hit, és az ember méltósága mellett. Különféle foglalkozásokat követően, újságíróként találta meg igazán küldetése kiteljesítésének helyét. Szépíróként pedig a kortárs magyar katolikus irodalom élvonalába jutott. Díjai, elismerései közül kiemelkedik a Nemzet Művésze, a Kossuth-, és a József Attila-díj. Pályája során kiteljesítette Rónay György jóslatát, olyan lett a hangja, mint senki másé.

A Jelentés Babylonból című első Vasadi-kötet fülszövegének szerkesztője pontosan fogalmazott:

„E költészet kitapintható centruma a csönd. De élhető, bennünk épülő és építkező csönd ez: az olvasótól kétségtelenül időt követel magának.”

Előzőleg a ’60-as évek elejétől jelentkezett verseivel rangos folyóiratokban, A magunk kenyerén című emlékezetes antológiában, s dicséretben részesült a Nemzetközi Pen Club pályázatán. Az imént említett antológia vallomásos önéletrajzában írta: „Nem tudok szabadulni a látványtól, amely a háború csapóajtaja mögött sötétlett. Ez a látvány látomássá mélyült és halványodott, de olyan lett, mint az égboltozat. Valahol, sejtjeim homályában, idegeim rezgésében még mindig hallom a csapóajtó távoli dörgését.” A háború poklában tapasztalt élményének ábrázolásában keresendő legendás barátsága Pilinszky Jánossal. A költői szemlélet érzékeny műszere irányította mindkettejüket az alkotásban, hiszen a művész lelki tartalmak mérnöke. Belső énjét, ugyanebben az önéletrajzban így leplezte le: „Vágyom a szót, mint a kenyeret. Az örömről tudom, hogy létezik, de nagyon törékeny. Kitartó türelemmel várakozom a csodára.”

Vasadi Péter sokoldalúságát bizonyítják könyvei, melyeket olvasóinak örökségül hagyott. Verset és prózát egyaránt írt. Példamutató nyugalma esszéiben, novelláiban, cikkeiben kimutathatóan Istentől eredő tanítások szerinti. Levelek formájában megírt esszéregényének címét, A szív szüntelen mormolása, Lisieux-i Szent Teréztől kölcsönözte. Ezzel is kifejezve hovatartozását. A lélek embereként munkálkodó tevékenységét a következőkkel indokolta: „Az én ars poeticám az akaratlan kiszolgáltatottság; ez nem esztétikai fogalom, bár nem vagyok benne biztos, hogy csak az esztétikai fogalom, amit annak tartunk. Filozófiából, tudományból is átúszik sok minden, utóbbi a legelvontabb költészet; nem az szól bele a költészetbe, hanem benne van.”

Korai verseiből, mint a későbbiekből is érződik a nevelés szándéka. A felmutatás és megismertetés hatóereje vezette műveinek rajzolatában és muzsikájában, mert a jó költészet ezt is, azt is tartalmazza, ahogy a Naphalászatban rendkívül finoman érzékelteti: „Ne húzzátok túl feszesre a kötelet / valakinek mindig oldoznia kell. / Ne álljatok szorosan egymás mellett / valaki mindig menekül.” Költészetének személyes benső jelenvalóságát és célját ismerhettük meg Stratégia című versének kezdő és befejező szakaszában: „A verseimmel együtt élek. / Velük alszom és ébredek. / Bűnt vallunk, vágyakat s tetézünk    / és mossuk egymást, kéz kezet. […] Nincs itt szépelgés. Nincs bocsánat. / Nem hagy alább a küzdelem. / A tét nagy. Ő. Az ismeretlen. / Ki kezdet óta küzd velem.”

A költő órája nem sivalkodik, szinte halkan férkőzik tudatunkba, ám a Vasadi-költészet mégis figyelmet ébresztett. Elsősorban olvasóiban, de kritikusai sem szűkölködtek észrevételeikkel. Halmai Tamás például Szegénység és ragyogás című tanulmánykötetében helyezte nagyító alá a Vasadi-jelenséget: „A keresztény létfölfogás jegyében megszólaló irodalom ritkán képes kiszabadulni az ideológiai zártság retorikai csapdájából, az esztétikum öntörvényűségével nem számoló alkotásmód lefokozott művésziségéből. Vasadi Péter költészete – amelynek »tulajdonképpen egyetlen célja van: megmutatni, miképp azonosulhatunk a jézusival, s benne a létezés mélységével s magasságával« (Rónay László) – ebben az összefüggésben páratlan teljesítménynek tetszik. A költő művei az »ami a legszebb, az a szent« (Hölderlin futása) tételét saját esztétikájuk összetettsége révén igazolják. A békesség beszéde, az irgalom nyelve a líráé. A szeretet megvallásának poétikája alakítja minden darabját. Egyenletesen magas színvonalon.” Bizony, a szemlélődő emberből eredendő csodákat fakaszthat a csend, ha kellő tehetséggel bír a figyelme meglátásban is, meg kifejezésben is. Valószínűleg ebben rejlik Vasadi Péter műveiben feltárt titka, aki képes elvarázsolás útján megerősíteni és újrateremteni az emberi jóságot bennünk, olvasóiban.

Szellemi mankót nyújtó mentoraim legbecsültebbjeként az Új Ember 1975. november 23-i számában közölte először szerény munkámat. Egy évre rá olyan szívélyességgel fogadott a hetilap szalonjában, mintha régi jó ismerősök lennénk. Személyes találkozásaink alkalmai minden esetben szívélyesek és tanulságosak voltak számomra. Évtizedeken át tartó levelezésünkben bölcs gondolatai mintegy a tankönyv szerepét helyettesítették: „Az én utam szükségszerűen magányos – írta a nyolcvanas évek elején, egyik recenziómat köszönő levelében –, nemcsak, mert az »igehirdetés«-t megneszelve az embert faképnél hagyják az útitársak, hanem a dolog lényegénél fogva az: az ige magányosítja el az embert, de növekvő számú hallgatósereget ad.” Gondos figyelme kísérte publikációimat, örült sikereimnek, s figyelmeztetéseivel, halk megjegyzéseivel, az igazi költőegyéniségekre jellemző, egyszerűen közvetlen méltóságot példaként állítva terelte utamat a pályán:

„Csak nehogy rábízza magát a külső fogadtatásra. Kell ez, nélkülözhetetlen, de igazában belső elégedetlenségünk az egyetlen mércénk; majdnem azt írtam, örökös lelkifurdalásunk.”

Vasadi Péter a teremtő csönd istápoltjaként alkotott: „A sok szó homályt kelt – vallotta. – A kevés világosságot. Mert csak minőség lehet. A kevés szó így közelít akaratlanul is az imádsághoz.” Másik sugallata: „Aki sokat hallgat, keveset téved. S aki úgy tud írni, mintha voltaképpen hallgatna, s pláne úgy, mintha bent is hallgatna, mégis ír, az bizony megkísérti a remekművet. Ez még életmódra, -stílusra sem rossz recept.” Vasadi Péter azok közé tartozott, akik nem elvenni, hanem adni szeretnek. Igyekezve átsegíteni nehéz élethelyzetem holtpontján lelki támaszt adott: „Nem szabad kapkodni, félni, megrémülni a világtól. Lazítson. Húzza ki magát, és mondja a világ képébe: Engem teremtettek, vagyok valaki.”

Belső világosság című verse költőiskolák tananyaga lehetne, két szakaszát idézem: „lehet kívül akár sötétség / melyben az ember is sötét / bent mégis fénylik, ha szerelme / eltölti hányatott szívét // egy sort se írhatsz le anélkül / hogy ne akarná szellemed – / előbb a szívnek kell nevetni / a száj csak azután nevet”.

Átölelte szinte a teljes kortárs magyar irodalmat, s az irodalmi élet szereplői viszontölelték. Szellemi és gyakorlati szinten alapminősége volt a szeretet. Szemlélődőként élt, ez által lehettek képesek ragyogni benne a teremtett világ áldásai. Sóhajtások című versének két egyszerű sora nem több, mint hitének örök érvényű igazolása: „Isten nagy. Mindig nagyobb. / Isten szép. Mindig szebb.” De kellhet ennél több?

Amikor „a halhatatlanság meszelt tornácára” lépett, 2017. december 22-én, a Fiumei úti Sírkert Nemzeti Emlékhelyén lévő sírja melletti búcsúztatómban a gyászolók jelenlétében elhangzott: Önmaga nyújtja a Teremtőhöz történt visszatérése vigaszát Fegyvertelenül című versében: „így élsz tovább az életednél / múltadban van csak rettenet / így lett tündöklő tisztaságod / legsúlyosabb fegyverzeted”. Az erkölcsös ember lelkiismeretével edzett, gazdag szellemi örökségéből, mit ránk hagyott, megtanultuk: „…minél inkább a Lélek ragyog, magában, annál inkább vet ránk sugarat.”

Zsirai László