Lassan végéhez közeledik a halottak napja. Lezárásaként egy kedves írást osztunk meg olvasóinkkal, mely segít elfogadnunk a szenvedés és a halál gondolatát.
Minden esztendőben örömmel szemléljük a tavasz fakadását. Kibújnak a földből évelő virágaink. Kipattannak a fák és bokrok rügyei, a lombok zöld lobogói hirdetik az élet diadalát. A különféle formák, színek, illatok ruhájában megjelennek virágaink. Mindnyájan örülünk ennek, jóllehet tudjuk, mi a sorsa minden földi szépnek. Néhány hónap múlva besurran kertjeinkbe az ősz és kegyetlenül elbánik virágainkkal.
Ebben a lombfosztó, őszi világban emlékezünk meg kedves halottainkról.
Az ember sorsa sok tekintetben hasonlít a hervadó virágokéhoz. Komor arccal állunk a sírhantok előtt és emlékezünk. Áldott kezekre és szívekre, amelyek annyi, de annyi kincset osztogattak életükben. Még haló poruk is, mint valami radioaktív anyag, szeretetet sugároz felénk. Amint Gárdonyi Géza sírfelirata is hirdeti: csak a testük porladozik a virágos sírban. De vajon hol van halhatatlan lelkük, szellemük? Hitünk ezt válaszolja a sorsdöntő kérdésre: az elhunytak lelke Isten kezében van. Igazságos és irgalmas kezében. A keresztény ember számára a halál nem végleges megsemmisülés, hanem az örök élet kapuja.
Megértette ezt az a tizenhárom éves koreai fiú, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Fájdalmai elől Jézusnál keresett vigasztalást, menedéket. Amíg futotta ereje, naplót vezetett és ebben írta a következő sorokat:
„Napról napra eltölti lelkemet az öröm. Úgy érzem magamat Isten elfogadott akaratában, mint édesanyám karjában. A szenvedés, a fájdalom nem távolít el, sőt ellenkezőleg, közelebb visz Jézushoz. Ő segít türelmesen viselni szenvedésemet és elfogadó szeretettel áldozattá változtatni. Igyekszem minden látogatómat legalább egy mosollyal megajándékozni. Nem félek a haláltól, ami a mennyország kapuja. Tudom, hogy ott Jézus fog várni.”
(Részlet György Attila: Örömhír a gyermekeknek című könyvéből.)
Fotó: Pixabay