Kovács Ervin Gellért atya, a gödöllői premontrei szerzetesrend novíciusmestere példamutató alázattal és lelkesedéssel látja el lelkipásztori teendőit, és egyúttal részt vesz a Budapest-Belvárosi Szent Mihály-templom közösségének szervezésében.
– Milyen családi közeg vette Önt körül, hogyan segítették a hivatását?
– Délvidékről származom. Bár a nagyszülők erőteljes biztatására már kéthetes koromban megkereszteltek, szüleim nem részesítettek vallásos neveltetésben. A nyári szünetekben viszont mindig nagy élmény volt a nagymamáimmal közösen szentmisékre járni. Édesanyám szerb ortodox volt, s így az ő szülője is az ortodox templomba vitt engem. A liturgiának ez a fajta misztikuma és hangulata már kisgyermekként is magával ragadott. Ugyanettől a nagymamától a Miatyánk szövegét először ószlávul tanultam meg, hiszen az ortodoxok a mai napig így imádkozzák ezt a szentmiséken. Amikor pedig az apai ágon, a katolikus nagymama is tudomást szerzett erről, megtanította nekem a rózsafüzér használatát…
Sajnos, a körülmények miatt korábban nem sok szentmisére tudtam eljutni. Az elsőáldozás is valójában egy titkos alkalom volt, ahol mindössze hárman voltunk jelen. Mégis olyannyira felemelő és lelkesítő tapasztalatként maradt meg számomra, hogy egy esztendővel később, 11 évesen már bérmálkozni mentem. A szertartáson Jung Tamás atya – akkori bánáti apostoli kormányzó és Délvidék első magyar püspöke –, aki már régebbről ismerte nagymamámat, csak ennyit mondott neki: „Otikám! Ugye tudod, hogy ebből a gyermekből pap lesz!” Minderről persze előzetesen nem mondtam semmit, s a nagymamám sem lelkesedett a gondolatért… Még kevésbé a szüleim!
Mikor az általános iskolát befejeztem, egy időre félreraktam az egyházi szolgálattal kapcsolatos terveimet. Inkább az orvosi pálya vonzott, ezért szülővárosomban, Újvidéken egészségügyi középiskolába jártam. Gimnazista éveim végén zajlott a délszláv háború, ezért a kórházi gyakorlatom során komoly hadi sérültek között kellett dolgoznom. Olyan élet-tapasztalat volt ez, mely mind a mai napig hatással van rám…
Érettségi táján bejelentettem a családnak, hogy pap leszek. Bár elsőre egy kisebb „háborút robbantottam ki”, végül azonban mégis jóváhagyták a tervemet.
18 évesen, a Szabadkai Egyházmegye kispapjaként Szegedre kerültem a teológiára, az utolsó két évben pedig a Központi Szemináriumban tanultam tovább. Ekkorra már a szüleim is áttelepültek Magyarországra.
Elsőként a szabadkai székesegyházban, káplánként láttam el az ottani teendőket. Éppen a szentelésem esztendejében, ’98-ban volt a NATO-bombázás, mely az akkori Jugoszláviát érintette. A többi atyával olykor napi kilenc órát is gyóntattunk, mert a nép nagy része halálfélelemben élt. Szerencsére, ez a nehéz állapot csak pár hónapig tartott, mégis ez idő alatt tapasztaltuk meg a kijárási tilalomnak, az elsötétítésnek, az áram- és vízszünetnek minden keservét és viszontagságát.
Délvidéki hétéves működésemre mégis nagy örömmel gondolok vissza. Büszke vagyok, hogy az egyik plébánián, Bajmokon harminc év után az ottani közösséggel sikerült újjáélesztenünk az énekes passiót, illetve hogy bevezettük a magyar nyelvű gregoriánt.
– Ahogy a mondás tartja: „Minden út Rómába vezet.” Kint-léte során voltak-e olyan témák és gondolatok, amelyek a későbbi években is foglalkoztatták?
– Tanulmányaim külföldi színhelye valóban Róma volt, azon belül is a Pápai Liturgikus Intézet. A Szent Anzelm apátságnál kaptam állandó szállást és két évig tanulmányoztam az Egyház liturgiáját, amely hálás és egyúttal érdekes feladatnak bizonyult. Ebben az időben ismerkedtem meg a római liturgia régebbi változatával, amit jelenleg a római rítus rendkívüli formájának is neveznek. Lenyűgöző volt látni, hogy ennek a hagyománynak micsoda ereje és szépsége van! Nemsokára pedig egy másik, kint élő magyar kispappal, Alácsi Ervin Jánossal – jelenleg a katonai ordinariátus általános helynökével – próbáltuk ezt a régebbi liturgia-formát elhozni Magyarországra is. Erdő Péter bíboros úr megadta az engedélyt: 2006-tól, havi egy alkalommal a városligeti Jáki kápolna falain belül celebráltunk régi rítusú szentmiséket. Egy évvel később, 2007 júliusában XVI. Benedek pápa kiadta a „Summorum pontificum motu proprio” című levelét, melyben már nem kellett a püspöki engedélytől függővé tenni ezeket a szentmiséket. Akkortól már csak a helyi plébános beleegyezésére volt szükség. Ennek értelmében, Osztie Zoltán atyához fordultam, aki megengedte, hogy minden vasárnap a Budapest-Belvárosi Főplébánia- templomban tarthassunk régi rítusú szentmiséket.
Latin-történelem, illetőleg egyházzene szakos hallgatók segítettek a méltó zenei szolgálat és az asszisztencia kialakításában. Eleinte húsz-harminc fő volt jelen, ma viszont már több százan is kötődnek a belvárosi templom közösségéhez.
– Hogy talált rá a premontreiekre?
– Kispap koromban rendszeresen szerveztek nyári táborokat: hol Gödöllőn, hol pedig a sümegi ferences kolostorban. Az alkalmakon jelen voltak a premontrei testvérek, továbbá a jeles zenetörténész, Dobszay László tanár úr, Barsi Balázs ferences szerzetes és az azóta megboldogult Török József atya. Ezekre a táborokra különösen a liturgia és az egyházzene iránt érdeklődő kispapokat várták. A táborok alatt ért a felismerés, hogy milyen jó a testvérekkel együtt lenni és imádkozni.
A premontreiekkel aztán egyre jobban erősödött a kapcsolatom: 2008-ban csatlakoztam a rendbe, majd öt évvel később örökfogadalmat tettem. Jelenleg is Gödöllőn tevékenykedem lelkipásztorként, tanárként és novíciusmesterként.
Úgy érzem, földi küldetésünkben az egyik legfontosabb feladatunk, hogy a minket körülvevő, szövevényes világban tisztán lássuk Isten akaratát, s a végsőkig kitartsunk mellette.
- Ferenc pápa halálát szívleállás okozta
- Elhunyt Ferenc pápa
- Egy háznak is lehet „lelke”?
- „Tartós szeretet” – élelmiszercsomagok a nélkülözőknek Kárpátalján is
- Május 31-én a Haladás Stadionban lesz az idei Ez az a nap!
- Tovább javult a pápa állapota
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek zene áldozás élet életbölcsességek életút
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")