„Az emberi élet értékét ugyanis nem a hosszú öregkor adja meg, és nem az évek számával mérik érdemét. A lelki bölcsesség az igazi ősz haj: a feddhetetlen tiszta élet az igazi öregség. Az Isten kedvét találta benne: szerette és magához vette őt a bűnösök közül, akiknek körében élt. Kiragadta őt közülük, hogy a gonoszság meg ne rontsa gondolkodását, és a hamisság meg ne fertőzze lelkületét. A bűnös élet káprázata ugyanis elvakít, hogy ne lássuk a jót; a szenvedély szédülete elsodorja az ártatlan lelket. Fiatalon halt meg, mégis teljes életpályát futott be. Lelke kedves volt az Isten előtt, azért sietve kimentette őt a bűnösök közül. Az emberek látják ezt, de nem értik, a szívükben sem érzik, hogy Isten jóságos és irgalmas szentjeihez, és választottainak életére gondot visel.” (Bölcs 4,7–15)
Egyszer nagyon meglepődtem Weissmahr Béla, kiváló filozófus, novíciusmesterem kijelentésén: Szabad két végéről égetni a gyertyát! Nem kell ágyban, párnák közt meghalni! Viszonylag idős korban hunyt el, egy szerencsétlen baleset után.
A kijelentése viszont lenyűgözött. Nem volt forradalmár típus, de tüneményes, tiszta, gyermeki lélek volt. Talán a gyermekek tudnak igazán kortalanul élni és meghalni. „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Bár ő idősebb volt, de mégis gyermekként halt meg.
Vannak költők, próféták, Jézus típusú emberek, akikről soha nem tudnám elképzelni, hogy megöregednek, még ha százhúsz évesek is lesznek.
Ilyenek a bohócok is. Müller Péternek van egy csodálatos könyve. „Isten bohócai”. Az idős Mester, a cirkusz lebontása előtt, legkiválóbb tanítványainak átadja élete legmélyebb titkait. Az utolsó nap hajnalán Jézussal táncolnak és a mennyekbe ragadtatnak.
„Jézus kitáncolt a kör közepéből. Egyik kezét rátette Oberonra, a másikat Titánia vállára. Ariel is rátette egyik kezét Titániára, a másikat a Mester hátára, a Mester pedig lezárta az áramkört, intett Pucknak, hogy tegye rá kezét a magas Oberon fejére. Éppen a feje búbjára tette. De a kör lezárult. Ekkor elkezdtek együtt forogni, mindannyian.
Valami olyasmit éltek-éreztek-láttak-tudtak-hallottak, hogy nincsenek külön. hogy ez a kör, a Mester-Puck-Oberon-Titánia-Jézus-Ariel: egyetlen ember. Nem érezték, hogy a „másik nem én”. És nem érezték önmagukról, hogy ne volnának a másik is. Nem érezték, hogy talpuk érinti a földet. Azt se, hogy táncolnak. Olyanok lettek, mint egy fényörvény. De ez csak az érzékek élménye volt. A léleké leírhatatlan. Ahogy egy felnőtt nem tudja fölidézni, mit élt át csecsemőként az anyja mellén, úgy vált ez a tánc egész életüket meghatározó emlékké. Az a szó, hogy „boldogság”, egészen mást jelentett nekik mostantól fogva. Az is, hogy „öröm”. Az is, hogy „szeretet”. Később, ha kérdezték őket, azt mondták: „Istennél voltunk – és mi voltunk Isten.”
„Az emberek látják ezt, de nem értik, és szívükben sem érzik, hogy Isten jóságos és irgalmas szentjeihez, és választottainak életére gondot visel.”
Hofher József jezsuita szerzetes
A cikk a Keresztény Élet hetilap május 23-i lapszámában jelent meg.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
