Panaszom van a plébános úrra: nem akarta megengedni, hogy a kántor urunk édesanyánk temetésén elénekelje a búcsúztatót. Az egész falu csodálkozott volna, hogy már ennyi sem telik ekkora családnak? De addig erősködtünk, míg végül nagy nehezen ráállt. Miért fáj neki az a búcsúztató? Nem tudja kivárni? Vagy sajnálja a kántortól azt a kis pénzt?
Higgye el nekem, a falusi plébánosoknak nagy kereszt a búcsúztató a temetések alkalmával. Szegény papot három oldalról is nyomják. Egyrészt érsek urunk parancsolja: nem szabad! Már 1949-ben írta Czapik érsek úr a Temetőkönyvben: a személyektől való búcsúztatás szigorúan tilos! Seregély István érsek atyánk pedig így figyelmeztetett: „Súlyos visszaélések történnek. Egyes kántorok mások gyászát arra használják fel, hogy indokolatlan jövedelemre tegyenek szert. Az Egyház soha nem engedélyezte a búcsúztatókat. Meg kell szabadítani a híveket a lelkiismeretlen kántorok zaklatásától” (594/1994. körrendelet). Mindez kötelezi a plébánost. De jön a nyomás a kántor részéről, neki ez legtöbb esetben jó bevételt jelent. Ha a pap letiltja, megfosztja jó pár forinttól. Pénz dolgában nagyon érzékeny majdnem mindenki! Bár az is igaz: vannak kántorok, akik csak a rendes stóladíjat kérik, bár írnak búcsúztatót. Az sem utolsó szempont, hogy a szívek húrjain játszhat, nagy elismerést, közkedveltséget szerezhet. Nem könnyű leállítani! De jön a nyomás a halott hozzátartozói részéről is. Igaz, legtöbbször ők maguk sem akarják, nekik az az egész kiéneklés oly kellemetlen, de várja a falu. Ez teszi a temetést érdekessé, élménnyé, eseménnyé: kiről mit énekel a kántor? Hogyan törnek ki sírásban, zokogásban a koporsó mellett a rokonok? Az igazi gyásznak a jele a nagy búcsúztató, akár a drága koszorúk tömege.
De kérdezheti: miért ellenzi annyira az Egyház? Azért, mert a temetés célja az, hogy az elhunytaknak lelki segítséget eszközöljön ki, testüket megtisztelje és egyben az élőknek a remény vigasztalását adja (Egyházi Törvénykönyv, 1176 kánon). Tehát ima, végtisztesség, vigasz a cél, nem feltépni minden sebet. A temetésen az Egyház szándéka szerint meg kell nyugodni az örök élet és a viszontlátás hitében! A búcsúztató mindent felkavar. Önmagában az is oly furcsa, hogy a halott beszél szeretteihez. Az lenne természetes, hogy az életben maradtak búcsúznak tőle. Tapasztalatom szerint számtalan kellemetlenség forrása: legtöbbször vagy a hozzátartozók, vagy a kántor hibájából valaki kimarad. Örök harag! Egyiket jobban megdicséri, mint a másikat. Örök harag! Rosszul tájékoztatják a kántort, legjobb férj és feleség lesz azokból, akik marták egymást egy életen át. Van miről beszélni a faluban!
A mi temetésünk lényege: „Az Egyház, mint Anya, szentségei révén kebelén hordozza a keresztény embert földi vándorlása során, elkíséri útjának végéhez, hogy őt az Atya kezei közé helyezze. Az Egyház kegyelme gyermekét fölajánlja az Atyának Krisztusban, és elhelyezi a test csíráját a földben azzal a reménnyel, hogy majd dicsőségben föltámad” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1683.). Az a baj, hogy a búcsúztatók nem ezt a lelkületet tükrözik, azért nem illenek bele a katolikus búcsúvételbe.
*
Véletlen embernél az utolsó óra, hogy mikor érkezik, senki sem tudhatja. Isten rendelése, mikor ő akarja, sem idős, sem ifjú, azt át nem hághatja. Mielőtt holttestem letennék a földbe, s míg itt körülállók – értem könyörögve, halljátok, mit mondok ama túlsó partról, mit hagyok meg néktek a végső dolgokról. Földi lét mulandó, ember mind halandó, csak lelkünk, csak lelkünk, csak az maradandó. Életünk csak vizsga, egyszeri nagy próba, földre küldött minket létünk alkotója.
(A temetési szertartáskönyvből)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
