Tisztelt Lelkiatya! Harminchárom évesen özvegy maradtam két gyerekkel. Tizennégy évig egyedül neveltem őket, míg elvégezték a tizenkét osztályt és a lányom egyetemre ment. Negyvenkét éves voltam ekkor, és úgy gondoltam, hogy most, hogy ekkorák, nekem is kijár egy társ. Megtaláltam, igaz, az otthonomtól távol. Így most úgy érzem, hogy a családomat szétszórtam, mert a fiam otthon maradt a saját lakásunkban, ahol gyerekkorában is nevelkedett, a lányom meg Pestre ment férjhez. Bennem van egy rossz érzés, hogy nem tettem meg mindent a családom érdekében.
Kedves Édesanya! A gyermek számára az egyik legnagyobb ajándék, ha az édesanyja boldog, ha az édesanyja élete szépen bontakozik. Ha Ön a mostani házasságát szépen éli, az a gyermekei számára is öröm, példa és ajándék.
A gyermekeit felnevelte, szárnyaikra bocsátotta őket. Az élet rendje az, hogy a gyermek kirepüljön a családi fészekből, a gyümölcs lehulljon a fáról. A gyermek számára sem jó az, ha a szülő túlságosan magához akarná őt kötni, vagy mindenáron a szülői házban akarná őt tartani.
Természetesen egy gyermek egy életen át úgy megy haza, hogy várja a szülő ölelését, a gyermekkori otthon melegének érzését. Törekedjen arra, hogy amikor a gyermekei meglátogatják, ezt az élmény újra és újra átélhessék! Látogassa meg őket néha maga is! Éreztesse velük, hogy ugyanazzal az anyai szívvel szereti őket, mint az édesapjuk halála előtt, ugyanazzal a szeretettel, mint a második házassága előtt! A gyerek számára az otthon a szülője szíve.