A régi szentmisében oly szép volt, amikor az evangélium előtt énekeltük: Jöjj, Szentlélek, Úristen, szentbeszéd után pedig: Hallottuk Isten, a te szent Igédet! Ha nem ettől, akkor más szent énektől áthatotta az ember szívét valami csodálatos érzés. Most az olvasmány után a kántor énekel valamit, amit nem értünk, nem tudunk bekapcsolódni, az evangélium előtt pedig mindig alleluja, valami szöveggel, amit megint nem értünk. Tessék megírni, hogy miért jó ez?
A változás oka a II. Vatikáni Zsinat rendelkezése, a miseliturgia teljes megújításának 36. pontja: Az első olvasmány után következik a válaszos zsoltár, amely az ige liturgiájának szerves része. Valamennyi zsoltárszöveg szervesen kapcsolódik az egyes olvasmányokhoz. A szentmiseáldozat egész életünk csúcsa és forrása. Itt minden előírást be kell tartani, tehát ezt is. Zsoltárt kell mondani vagy énekelni. Itt parancs van, amihez igazodni kell. Mi ennek az oka? Az Isten sugallatára szerzett zsoltárok már az ősegyházban is csodálatos módon emelték a hívek áhítatát. Ez volt a középkoron át is nemcsak a papoknak, szerzeteseknek, hanem a híveknek is az igazi imakönyve. Szent Ágoston is sírva fakadt, amikor meghallotta. Szent X. Piusz pápa ezt írja róluk: Kit ne lelkesítene a sok hálaadás, bizalomteljes kérés, vagy a bűnbocsánatért esdő sok könyörgés? Ki az, akinek szeretetét fel ne gyullasztaná megváltó Krisztusunk ékesen szóló előképe? Más vallású testvéreink ma is szívvel-lélekkel éneklik. Nálunk is megmaradt néhány zsoltár: A mélységből kiáltok Uram, hozzád! Istenem, Te megvizsgáltál! Könyörülj Istenem! Ezeket nagyon szeretik énekelni a hívek. Viszont idők múltával csak papok, szerzetesek imádkozták az Ószövetség eme csodálatos könyörgéseit. A hívek ajkán teljesen elapadt. Legtöbbjük azt sem tudta, hogy létezik ilyen. Hitoktatáson is csak átsuhanunk rajta.
A zsinat intézkedéseivel visszahozta egyik legnagyobb kincsünket, a zsoltár imádkozását. Kiválasztották minden olvasmányhoz a hozzá illő zsoltárt. Abból kivették a legmarkánsabb gondolatot, például: „Isten házába indulunk, örömtől dobban a szívünk.” Ezt énekli, válaszolja a hívek serege a kántor előéneklésére, amikor a zsoltár többi versét énekli vagy mondja. Mivel majdnem mindig egybevág az olvasmány és az evangélium tartalma, nagyszerű előkészület ez az evangélium és a szentbeszéd figyelmes, szívbeható hallgatására.
Ez mind nagyon szép, csak sokan nem ismerik, nem is értik, mert elnyomja az orgona sípjainak a hangja. Pedig milyen szép lenne a zsoltáréneklés, amit hallva a mennyországban éreznék magukat. Mit kellene tenni? Beszélni a zsoltárokról, azokat magyarázni a pap dolga. A kántoré pedig, úgy adni elő, hogy értsék a hívek. Sokat segítene, ha betartanánk az előírást: A zsoltárénekes az ambóról vagy más alkalmas helyről énekli vagy olvassa a zsoltárverseket (36. pont). Az is sokat segítene, ha a válaszos zsoltárverset kiírnánk jól látható helyre. Egy karmester is sokat tenne, aki beinti, mikor jön a válasz. Ez Olaszországban sok helyen élő gyakorlat.
Az az igazi és a célnak megfelelő, ha mindig az aznapi szentmise zsoltárát vesszük elő. A Hozsanna ima- és énekeskönyv végén a 401. énekkel kezdődnek a zsoltárok, különböző idejére az egyházi évnek, egészen a 452. számig. Ez gyakorlatiasan megoldja a tudatlanságot és a némaságot, hiszen a hívek előtt van a válasz is és a zsoltárnak a teljes szövege is.
XII. Piusz pápa mondotta: „Aki szeret, az énekel! Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” A küzdő Egyház beleszövi énekét az angyalok karába. Velük egyesítjük szózatunkat.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
