A becsület minden ember legdrágább kincse. Ha ezt birtokolja, csodálatos személy, ha nem, akkor nagyon szerencsétlen. Vigyáznunk kell arra, hogy tisztelhessenek, becsülhessenek bennünket. Ha szeretjük a másik embert, természetes, hogy vigyázunk a jó hírére is. A jóságnak, a hűségnek, a megbízhatóságnak a jutalma, hogy az embert szeretik, becsülik. Minden rossz gondolat, szó, cselekedet elrabol egy-egy darabot az emberi igazi becsületéből, de ezt teljes egészében csak a mindentudó Isten látja.
A másik ember becsületébe belegázolni, beletaposni rettenetes, szörnyű dolog, sokkal bántóbb, fájdalmasabb, mintha testi vagy anyagi sérelem érné.
Az egyik iskolában egy gyerek azt jelentette a tanárnőnek, hogy valaki ellopta a körzőkészletét. A tanárnő elrendelte a motozást. Mindenkinek ki kellett borítania az asztalára a táskáját. A károsult nagy diadallal ismerte fel egyik társa holmija közt. Az állítólagos tolvaj hiába állította, hogy az az övé, nem hittek neki. Otthon aztán megtalálta a körzőjét az a haszontalan gyerek, aki tolvajt kiáltott. Sajnos, nem vallotta be figyelmetlenségét, így rajta maradt az ártatlanon, hogy becstelen.
A kórházban történt velem a következő eset. Az egyik osztályról átkerültem a másikra, s természetesen magammal vittem a zárójelentést is, rajta felsorolva, milyen orvosságokat szedek. Napokig nem kaptam egy szemet sem belőlük, amit a vizitnél felpanaszoltam. Erre az ápoló azt állította a főorvosnak, hogy hazudok, reggel is megkaptam az orvosságot. Hogy védjem meg magam? Pirulva hallgattam. Igaz, másnap felírták, mit is kell adni, de bocsánatot nem kértek tőlem. Alig vártam, hogy vége legyen a kezelésnek. Belegázoltak a becsületembe!
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
