Száz éve, 1923. október 28-án született Kormos István költő. Szűk 54 év adatott meg néki. A 40-es évek derekán kötettel jelentkező fiatal költő verseinek több erénye/újdonsága volt. Kritikusai az eredeti tehetséget ünnepelték benne: népi hangvétel, derű, játékosság, ízes dunántúli nyelv és határozott formai kultúra jellemezte verseit. Az 1977-ben lezárult Kormos-lírában a kései értékelések még többet láttak meg. Észrevették költeményeiben a népit kiegészítő szürrealista képalkotást. Rámutattak öniróniájára, elégikumára, álomszerűségére… Versei könnyed góbésága kiegészült, avagy kiegyenlítődött a nagyon is súlyos mondanivalóval.
Kormos István Ágh Istvánnak, a jeles költőtársnak adott interjújában műfordítóként is megszólal:
Ha saját verseimre gondolok, nem érzem anakronizmusnak az archaizáló hajlamot. Egyes versekhez talán szükséges is. A műfordításban talán azért vonzódtam a régiekhez, mert lehetőség van a vállalkozásban valami nyelvi rekonstrukcióra, a magyar költői nyelv rekonstrukciójára gondolok, hogy példát mondjak: nemrégen fordítottam sok portugál költőt, akik a 12–14. század között éltek és írtak. Ebben az időben nem volt még magyar nyelvű költészet … tehát meg kellett találni a versekhez egy magyar költői nyelvet. Balassiig mehettem vissza nyelvünkben, és ezeket a Balassi előtti kétszáz évvel élt költőket Balassi nyelvén próbáltam visszaadni magyarul. Az eredmény az már független a vállalkozásban. Mindenesetre ez volt a példa előttem.
Nyelv és stílus dolgában igen érdekes adalékot közöl Kormos a gyermekkoráról, Nádor Tamás kérdésére válaszolva:
… Hogy miféle nevelést adott a nagyanyám? Vallásnak ennyit: „Köszönj mindenkinek, ha kell, napjában tízszer is.” Este pedig kötelező volt lábat mosnom. „Mondd fiam: Jézus – azután dögölj!” – ez volt a jóéjszakát. Tagadtuk volna az Istent? Csupán nem emlegettük. Sem imában, sem káromolva. Vagy egy másik eset. Néhány jóindulatú bírálóm szerint én találtam ki a népi szürrealizmust. Holott azt a nép találta ki. Nagyanyám például. Már a halála előtt, hogy egyszer hazaértem, látom: mozdulatlan arccal, behunyt szemmel ül a széken. Hirtelen az volt az érzésem: meghalt. „Min gondolkodik, nagymama?” – kérdeztem riadtan. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, s ennyit mondott: „Széken.” Hát ez a népi szürrealizmus.
Különösképp a stílus kapcsán szemnyitogató, amit a modern költészetről vall Kormos István. Meglátását beszélgetőtársa, Domonkos Mátyás jegyezte föl:
… Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. És ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgarde formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.
Megemlékezésünket – Kormos István emlékének ápolására buzdítva – a Szegény Yorick című költeménye részletével zárjuk. E versében a költő mintegy azonosságot vállalt Shakespeare Hamletjének epizódfigurájával, a sírásóval. Ugyanakkor maximálisan és hitelesen adta és rajzolta meg benne önmagát:
Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólítottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amíg lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")