Julia Maria Ledóchowska az ausztriai Loosdorf településen látta meg a napvilágot 1865. április 17-én. Apja, Antoni Ledóchowski báró, ősi lengyel nemesi család sarja, politikai emigránsként hagyta el szülőföldjét, mint oly sokan azokban az időkben. Tőle örökölte Julia a lengyel kultúra iránti lángoló szeretetét és az erős hazafias érzületet. Édesanyja, Josephine ugyancsak nagy múltú nemesi családba született. A kiterjedt európai kapcsolatokkal rendelkező svájci Salis-Zizers család leszármazottja volt.
Ledóchowski báró és felesége harmonikus kapcsolatban éltek. Nemesi származásuk ellenére nem tartoztak a leggazdagabb réteghez, de nem is az anyagi javakat tekintették az életben a legfőbb értéknek. Mindketten Krisztus elkötelezett követői és a Katolikus Egyház hű tagjai voltak. A családban uralkodó lelkületet mutatja, hogy a gyermekek közül négyen is az Istennek szentelt hivatást választották. Urszula öccse előbb jezsuita szerzetes, majd rendfőnök lett, nővérét, a misszionárius rendalapító Mariát pedig boldoggá avatta az Egyház.
1874-től a család Sankt-Pöltenben élt. Julia itt végezte tanulmányait az angolkisasszonyok iskolájában. Már ezekben az években megmutatkozott sokoldalú tehetsége és érdeklődése. Az Istennek szentelt élet vágya is itt fogalmazódott meg szívében.
1883-ban Antoni Ledóchowski családjával kis-lengyelországi birtokára, Lipnica Dolnába költözött. Régóta vágyott rá, hogy utolsó éveit hazai földön tölthesse. Két évvel később családi birtokukon hunyt el.
Julia nem sokkal apja halála után, Krakkóban belépett az orsolyiták rendjébe, ahol felvette az Orsolya (lengyelül: Urszula) nevet. A rend fő karizmája a nevelés volt, így Urszula is tanárnőként kezdte el szerzetesi tevékenységét. Elöljárói hamar felfigyeltek kiváló adottságaira, ezért 1904-ben kinevezték a krakkói rendház elöljárójává.
1907-ben Urszula életében új szakasz kezdődött, amikor néhány társával együtt Szentpétervárra utazott. Fő céljuk az volt, hogy az orosz fennhatóság alá tartozó lengyel országrészben segítsenek a fiatalok katolikus és hazafias nevelésében. Mivel a cári hatalom hivatalosan nem engedélyezte katolikus szerzetesrendek működését, Urszula és társai csak civil ruhában, titokban folytathatták tevékenységüket. Így sem sokáig maradhattak az országban. Miután Szentpétervárt el kellett hagyniuk, egy ideig az ugyancsak orosz fennhatóság alatt álló, de bizonyos önállósággal rendelkező Finnországban telepedtek le. A világháború kitörése után osztrák állampolgársága miatt Urszulát innen is kiutasították.
Ő azonban nem csüggedt el. Finnországból való kiutasítása után Stockholmban nyitott házat. Ebben az időben kereste meg a világhírű lengyel író, Henryk Sienkiewicz, hogy segítségét kérje „a háború lengyel áldozatait segítő bizottság” céljainak népszerűsítéséhez. A bizottság valójában kettős célt szolgált: az anyagi támogatás mellett fontosnak tartották az európai társadalmak jóindulatának megnyerését, mindenekelőtt a lengyel történelem és kultúra népszerűsítésén keresztül. Urszula szívügyének tartotta, és meglepő hatékonysággal képviselte ügyüket. „Isten akarja, hogy segítsek a lengyel népnek” – vallotta. Bejárta valamennyi skandináv országot. Hat nyelven tartott előadásokat, szívhez szólóan beszélt hazája történelmi múltjáról és gazdag kultúrájáról, meggyőző erővel képviselte a lengyel nép jogát az önálló államisághoz. Urszula ismert társadalmi személyiségeket is képes volt megnyerni a lengyel függetlenség ügyének.
1920-ban Urszula Ledóchowska nővértársaival együtt visszatért az immár független Lengyelországba, hogy részt vegyen az ország újjáépítésében. Hamar rájött azonban, hogy az eltelt évek során túlságosan eltávolodtak a rend eredeti karizmájától. Mégsem akart egészen új rendet alapítani. Így végül a Szentszék engedélyével A Haldokló Jézus Szívéről nevezett Orsolyita Nővérek Rendje néven megalapította az orsolyiták lengyel ágát. Az új ág karizmájában az elsődleges nevelés mellett jelentős szerepet kapott az árvák, az idős, magányos, gondokkal küzdő emberek támogatása. Az erős szociális érzékkel rendelkező alapítónő a nehéz történelmi helyzetben sürgetően szükségesnek érezte a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjainak felkarolását. A társadalmi újjászületés alapját ugyanakkor a jól működő családokban látta, ezért nagy hangsúlyt fektetett a családok közötti apostoli munkára. Különösen fontosnak tartotta a lányifjúság nevelését és felkészítését a felelős családanyai hivatásra.
Az új rend dinamikusan fejlődött. Egyre több helyre hívták a nővéreket az ország minden részéből. Urszula anya idős kora ellenére továbbra is töretlen lelkesedéssel igyekezett minden kérésnek eleget tenni. Ha valahova nem tudott megfelelő számban nővéreket küldeni, fiatal lányokat „toborzott” önkéntes munkára, ezzel is növelve bennük a mások iránti felelősségtudatot.
„Az én politikám a szeretet” – ez volt élete mottója. Az apostoli munkában nagy hangsúlyt fektetett az örömre, amelynek a legnagyobb nehézségek között is át kell hatnia Krisztus követőinek életét. „A mosoly apostolának” is nevezték. 1939. május 29-én hunyt el, Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban boldoggá, 2003-ban szentté avatta.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")