Hogyan változhatna meg a homoszexuális ismerősöm?

Kedves Lelkiatya! 21 éves lány vagyok, van egy gyermekkori nagyon közeli barátom, aki egy velem egykorú fiú. Én katolikus családban nőttem fel, ő nem. Kb. 14 évesen rájött, hogy ő homoszexuális. A családom először azt akarta, hogy többé ne barátkozzak vele, de aztán elkezdték szorgalmazni, hogy hívjam el őt keresztény programokra. Ez annyira jól sikerült, hogy kb. egy év múlva szakított az akkori barátjával, eldöntötte, hogy keresztény lesz és heteroszexuális. Meg is keresztelkedett 17 évesen, mellette folyamatosan volt lelkivezetője és több, homoszexualitással foglalkozó keresztény szakemberhez járt. Azonban bármit is tett, bármennyit is imádkozott, azt mondja, képtelen lányokhoz vonzódni. Most 21 éves, depressziós és gyűlöli magát, mert nem tud heteroszexuálisként érezni. Felelősnek érzem magam, mert én kezdtem el „erőltetni” a kereszténységet az életében, ami miatt most még jobban utálja magát, mert nem tud olyan lenni, amit Isten elvárna tőle. Nem tudom, mit kéne tennem, én mindent megpróbáltam már. Csak azt érem el minden próbálkozásommal, hogy jobban gyűlölje magát. De szeretem őt, olyan mintha a testvérem lenne. Mit csináljak?

Kedves Levélíró! Nagyon szép, hogy ekkora szeretettel igyekszik a barátja életét segíteni, nagyon szép az az út is, amit a barátja eddig megtett. Szeresse és segítse őt továbbra is!

Nem ismerem a barátját és Önt sem, így nagyon nehéz bármi konkrétat írni. A homoszexuális érzések jelenléte személyenként más és más mélységű, nem fehér-fekete. Van, aki aránylag könnyen, boldogan és szépen tud házasságban élni, tudja használni a személyiségének egészséges részét. Van azonban olyan ember is, akiben annyira mély, annyira nehezen alakítható ez az irányultság, hogy nem képes boldog heteroszexuális kapcsolatra. Ilyen esetekben is igaz azonban az, hogy az ő igazi és helyes, boldogító és személyiségét kiteljesítő életútja nem a homoszexuális kapcsolat kiélése felé vezet. Még ha nem is tudja végigjárni az utat a házasság felé (akár még a legjobb akarattal, minden erőfeszítésével és jó szándékával sem), akkor sem a másik út a megoldás.

A leveléből azonban az tűnt ki a számomra, hogy a barátja gyűlöli magát, mert nem tud megfelelni Isten elvárásának. Azt hiszem, ez az a pont, ahol mindenképp szüksége volna a barátjának segítségre, és a gondolatai, érzései gyógyítására. Attól, hogy valakinek megsérült a nemi identitása, attól még ő éppolyan értékes ember, mint bárki más. Ő is Isten képmása, az Ő szeretett gyermeke. A színvak sem tehet arról, hogy kéknek látja a zöldet. Ő így is Isten remekműve, az Ő szeretett gyermeke.

A barátja számára fontos volna megérteni (nem csak a fejével, hanem a szívével is), hogy ő ezzel a problémával együtt is végtelenül értékes személy az Isten szemében, és mindazok szemében, akik őt mélyen ismerik és igazán szeretik. Lehet, hogy ezt a sebet egy életen át vinnie kell, lehet, hogy nem lesz belőle igazi, emberi kiút, ám ezzel együtt is élhet értékes, Istennek tetsző életet. A történelem sok nagy alakjának voltak hasonló nehézségei (pl. Michelangelo), sőt talán egyes szentekben is voltak ilyesfajta érzések, amelyeket megtanultak kezelni.

Az öngyűlölet nem keresztényi, nem helyes! Az öngyűlölet hangja a Gonosz hangja, aki azt sugallja, hogy valaki teljesen értéktelen, és jobb volna, ha nem is élne. Isten nem teremt selejtet. Minden ember végtelenül értékes. Próbálja ezt az örömhírt átadni a barátjának a szavaival, az iránta tanúsított őszinte barátsággal.