Mindent odaadott

32. évközi vasárnap
Mk 12, 38–44

„Bizony mondom nektek, ez a szegény öz-
vegy többet adott mindenkinél.”

Egy anekdota beszéli el De Gaulle tábornokról. Meglátogatott egy modern képkiállítást; a múzeum igazgatója előtt a tábornok megjegyezte:
– Ez bizonyára Monet alkotása.
– Nem, az Manet festménye – jegyezte meg az igazgató. De Gaulle továbbment és megállt egy kép előtt.
– Ez Gauguin – állította határozottan.
– Nem, kedves tábornok, ez Rousseau. A kijárat felé igyekezve De Gaulle ismét megállt egy kép előtt és így nyilatkozott:
– Nemde ez Piasso?
– Sajnos nem – felelte a múzeum tudós igazgatója. – Ez egy valódi tükör.

Ez a tréfás történet azért figyelemre méltó, mert a mai evangélium is ilyen tükörhöz hasonlít, amelyben megláthatjuk igazi arcunkat. Vajon a tükörből kinek a képe néz reánk? A farizeusé, az írástudóé, vagy a nagylelkű szegény asszonyé? Vajon mi mit dobunk a perselybe, mit és mennyit adunk Istennek? Talán a pénzünk könnyen nélkülözhető töredékét, talán egy-két órát a vasárnapi szentmiséken? Nyilvánvaló, hogy Isten elsősorban nem azt kéri tőlünk, ami a miénk, hanem minket magunkat. Fiam, leányom, add nekem a szívedet, azaz egész emberi személyedet! Minden adományunknak csak az odaadó, szerető szív lehet az aranyfedezete. Sajnos sokan gondolják azt, hogy az Istent meg lehet vesztegetni, le lehet fizetni. Elnézést kell kérnem a hasonlatért, de ez éppen olyan, mintha egy férfi pénzéért akarná megvásárolni egy asszony barátságát és szeretetét. Az írástudók minden bizonnyal komolyan tanulmányozták az írásokat, és ezzel mintegy Istennek ajándékozták értelmüket. Jézus azonban nem sokra becsülte tudományukat. Ezért dicséri meg a szegény asszonyt, aki szerény adományával, ami számára igen sokat jelenthetett, mindent Istennek ajándékozott. Isten nem éri be életünk töredékével. Ő mindent akar, egész személyiségünk átadását kívánja követőitől.

Földi életünk során sok mindent kaphatunk szüleinktől, nevelőinktől, és azoktól az emberektől, akikkel munkatársi vagy baráti kapcsolatot létesítünk. Az igazi gazdagságot azonban attól kaphatjuk meg, aki fenntartás nélkül egész személyiségét nekünk ajándékozza. Ez történik minden barátságban és szerelemben. Ennek ismeretében jegyzi meg Kosztolányi Dezső, talán éppen feleségére gondolva, a következő humoros gondolatot: „Szeretem a hűséges, szerény, odaadó feleséget, aki oly feltétlenül, kizárólagosan imádja urát, hogy titokban még lábvizébe is három darab kockacukrot tesz abban a hiszemben, hogy ezzel is megédesíti életét.”

Nem vitás, hogy az Istennel kialakított kapcsolatunk akkor gazdagítja életünket, ha szegénységünk ismeretében egész lényünket az Ő kezébe helyezzük. Ez a feltétel nélküli önátadás záloga az Istenben gazdagodó életek. Csak aki elismeri szegénységét, az részesülhet a gazdag Isten kegyelmi adományaiban.

Két zsidó férfi – az egyik gazdag, a másik szegény – fölkereste a bölcs rabbit, hogy tanácsot kérjen tőle. Elsőként a gazdag embert fogadta, aki csaknem egy óráig tartózkodott a rabbi szobájában. A szegény emberrel mindössze öt percet foglalkozott. Ez igen bántotta a szegény embert, és méltatlankodva megjegyezte:
– Mindenki bölcs és igazságos embernek tart téged, de most én az ellenkezőjét tapasztaltam. A gazdag emberrel egy teljes órát foglalkoztál, reám pedig mindössze öt percet fordítottál.
– Ejnye, fiam, ne beszélj balgaságokat! Amikor te beléptél hozzám, azonnal láttam, hogy tisztában vagy szegénységeddel. A gazdag emberrel azonban egy órát kellett beszélnem, hogy meggyőzzem: sokkal szegényebb nálad…

Gyakran megtörténik, hogy megkérdezi valaki: Kit nevezhetünk valóban kereszténynek? A kérdés azért is jogos, hiszen senki sem lép be olyan közösségbe, akár egy sakkegyesületbe, aki nem tudja, mi a sakkjáték. Egyesek úgy vélik, hogy az a keresztény, aki tisztességes, becsületes ember. Nos, túlzás lenne azt állítanunk, hogy minden tisztességes ember keresztény. Mások azt gondolják: keresztény az, aki imádkozik, misére jár, gyónik és áldozik, támogatja Egyházát. Ezek a válaszok azonban nem kielégítőek. Keresztény az az ember, aki Szent Péterrel vallja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Keresztény az, aki egész személyiségét Jézus baráti, testvéri kezébe helyezi, hogy átalakítsa szívünket, életünket az ő szíve szerint.

Franz Werfelnek Bernadette-ről szóló könyvében és a róla készült filmben van egy szép jelenet. A lourdes-i plébános megmagyarázza a kis látnoknak, hogy ilyen kitüntetés, ilyen látomások után nem élhet úgy, mint a többi ember. Le kell mondania a házasságról, a családi életről, és kolostorba kell vonulnia. A nagy kegyelemért, a Szűzanya látásáért azzal kell fizetnie, hogy fenntartás nélkül Istennek ajándékozza életét. Isten nem kíván mindnyájunktól ilyen áldozatot. De azt igen, hogy egyre fogyatkozó éveink során egyre inkább az Ő kezébe helyezzük életünket.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).