Mindig szomorú vagyok

Sajnos nincs egyedül: a depresszió népbetegség az egész világon, de nálunk, magyaroknál különösen. A X. Pszichiátriai Világkongresszuson, Madridban megállapították, hogy ennek a beteges levertségnek legfőbb összetevője a nevetségessé válástól való túlzott félelem és a kínos alkalmazkodás a társadalmi normákhoz. A legrosszabb, amit tehet az ember: magába roskad, hogy milyen szerencsétlen is ő.

A legjobb módszer másokat megnevettetni. Aki mosolyt csal az emberek arcára, sőt könnyeket – nem a sírásét, hanem a nevetést –, a legjobbat teszi. Ezért a Jóisten külön is megjutalmazza. Ha nem papnak hívott volna az Úr Jézus, talán bohóc lettem volna. Őket tisztelem és szeretem a legjobban. Pedig azt mondják, hogy ők a legszomorúbb emberek, legtöbbnek tragikus az élete, csak úgy bírják elviselni sorsukat, ha nevettetnek és nevetnek.

Az az érdekes, hogy mindennek van egy komikus oldala, ahogy minden emberi arcról lehet karikatúrát festeni, csak észre kell venni a nevetséges arcvonásokat. Milyen jókat kacagtunk, amikor utoljára feküdtem kórházban. A főorvos úr nagyon kíváncsi volt a szánalmasan begyulladt torkomra, mire én lehánytam. Mindketten csúnyán eláztunk. Talán dühöngeni kellett volna? Ketten nevettünk a legjobban. Más: műtőasztalon feküdtem, folyt az előkészítés. Kérdeztem az asszisztensnővéreket: hogy illik ilyenkor viselkedni? Mit akar most a tisztelendő úr csinálni? Mindent, csak nem némán feküdni. Miről akar most beszélgetni? Közben olyan jó hangulat kerekedett, hogy elfelejtettem félni a szikétől is. Más: Németországba készültem. Az IBUSZ-nál megvettem a jegyeket, közben a balesetbiztosítást is rendeztem. Amikor megkaptam az iratot, nagy komolyan megkérdeztem: benne van a koporsó ára is? Erre kitört a nevetés. Körülvettek, bátorítottak, hogy a saját lábamon jövök haza. Az emberek semmiért sem olyan hálásak, mint amikor jókedvre deríti őket valaki. Szeretik, szívesen befogadják társaságukba. Közben a vidító maga is felderül. Csak arra kell vigyázni, hogy a humor tiszta legyen. Az ocsmányság, kétértelmű beszéd nem illik hozzánk. Soha nem szabad bántani, sérteni, megalázni. Saját magunkat lehet csak kifigurázni, az nem megaláz, hanem felmagasztal. Halálos komolyan nem szabad saját magunkat venni. Amint láttuk, ez a depresszió két fő oka: félnek a nevetségessé válástól, meg attól, hogy nem felelnek meg a többiek elvárásainak.

De mi legyen akkor, ha nagyon nagy bajban vagyunk, és végképp nincs segítség? Eszembe jut egy történet. Missziósok keltek át egy veszedelmes folyón. Amikor eltört az összes evező, akkor az atya nevetve hátradőlt a csónakban. Fiúk – mondta –, most már jó kezekben vagyunk, nincs evezőnk. Csak az Isten segíthet, Ő nem hagy el. És a víz sodra kivitte őket a partra. Igen, amikor minden emberi erőfeszítésünk csődöt mondott, akkor kell a legnyugodtabbnak lenni. Természetesen ehhez igazi hit kell az isteni gondviselésben.

*

A mosoly pihenés az elfáradt embernek, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon, legalább te nézz rá derülten. Senkinek nincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni. Ha meg akarod kedveltetni magad az emberekkel, akkor mosolyogj!