Kedves Lelkiatya! A napokban interneten láttam, hogy valaki egy félmaratont lefutott, és ezt felajánlotta minden olyan emberért, aki szomorú vagy valamilyen bajban van. Azt szeretném megtudni, hogy pl. egy otthoni nagytakarítást is fel lehet ajánlani?

Kedves Levélíró! A Biblia arra tanít, hogy szüntelenül imádkozzunk, vagyis Isten jelenlétében éljünk. Minden dolgot vele és benne tegyünk, az Ő dicsőségére, az Ő szeretetében. Ezért természetesen egy nagytakarítás is lehet imádság, fel lehet ajánlani.

Kedves Lelkiatya! 28 éves római katolikus vallású férfi vagyok. Gyerekkoromban megkereszteltek, és mindig is kereszténynek vallottam magam, de igazán tavaly óta merültem el a hitben (járok minden vasárnap misére, imádkozom, tartom a böjtöt). Viszont van, amit nem értek. Olvasom a Bibliát, és vannak olyan dolgok, amiket Jézus mondott/tanított, és mégsem azt csináljuk. Például ez: „És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6,7-8) Mi ezek ellenére mégis hosszan imádkozunk, például a rózsafüzérben. De sok litánia is elég hosszú. Vagy ez: „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van.” Mt 23,9 Mi a katolikus egyházban mégis atyának hívjuk a papokat. Miért van ez? Miért az ellenkezőjét csináljuk annak, amit Jézus parancsolt?

Kedves Levélíró! Nagyon örülök, hogy komolyan, mélyen éli a hitét, imádkozik, olvassa a Szentírást, és törekszik a szerint is élni.

Mindkét kérdése nagyon jó, olyan probléma, ami sokakban felmerül.

1. „Amikor imádkoztok ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy a sok beszédükért nyernek meghallgatást… Amikor ti imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk… ” (Mt 6,7.9)

Jézus korában a pogányok úgy gondolták, hogy sok istenség létezik, ezért mindegyiknek a nevét meg kell említeni az imákban, nehogy az, amelyiknek a nevét nem említették meg, bosszút álljon, megbüntessen. Azt is gondolták, hogy az istenek nemigen törődnek az emberekkel, inkább a maguk társaságában, az Olimposzon gondtalanul töltik az időt, ezért erőnek erejével kell őket rávenni, hogy az emberekre figyeljenek, segítsenek. Addig kell mondani az imát, amíg az istenek bele nem fáradnak ennek hallgatásába, és nem jönnek az ember segítségére. Horatius így is nevezte az imát: fatigare deos – kifárasztani az isteneket (Carmina I,2,26). Ezért a pogány imák végeláthatatlan szó-folyamok voltak.

Jézus arra tanít, hogy mi ne így imádkozzunk, mert Isten nem ilyen. Őt nem kell felvilágosítanunk arról, hogy mit tegyen, hiszen „tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek.” (Mt 6,8) Nincs szükség arra sem, hogy meggyőzzük arról, hogy figyeljen ránk, hiszen szeret minket végtelenül. Az ima nem egy titokzatos birkózás, ahol meggyőzzük Istent arról, hogy úgy cselekedjen, ahogyan mi akarjuk, hanem egy boldogító találkozás. Ahhoz hasonló, mint amikor egy kisgyermek meglátja a rét túlsó felén az édesapját, felkiált – Apa! –­­ odafut hozzá, és átöleli.

Vagyis Jézus az ima egy egészen új lelkületére tanít. Egy új Isten-képet nyilatkoztat ki: Isten a mi Atyánk, aki közel van hozzánk, ismer és szeret jobban, mint mi saját magunkat. Az ima boldog találkozás Ővele. Az imával nem Istent alakítjuk, nem Őt győzzük meg arról, hogy mit és hogyan tegyen, hanem magunkat alakítjuk. Kinyitjuk a lelkünket az Ég felé, és így képessé válunk arra, hogy befogadjuk a kegyelem esőjét.

Lehet a rózsafüzért is, a hosszú liturgiákat is ilyen, igazán keresztényi, jézusi lelkülettel imádkozni. Jézus maga is gyakran hosszasan imádkozott. Volt, hogy „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12). Eljárt a zsinagógába és a jeruzsálemi templomba, ahol együtt imádkozta a hosszas zsinagógai és templomi imákat. Fejből énekelte apostolaival a húsvéti zsoltárokat (114-118 Zsoltár; vö. Mk 14,26). A rózsafüzér lényege nem a sok szó, amit kimondunk. A szavak kimondása abban segít, hogy benne maradjunk az imában. A rózsafüzér lényege azonban a „titkok”, az evangélium eseményei, Jézus életének titkai. A Szűzanya hitével, szeretetévvel, az ő lelkületével és szívével elmélkedjük át, szemléljük, éljük át Jézus életének nagy eseményeit, a megtestesülését, születését, az evangélium meghirdetését, szenvedését és megdicsőülését. Ilyen értelemben a rózsafüzér csendes ima, alázatos és egyszerű. Annak az embernek az imája, aki nem akar Istennek sok okos dolgot mondani, hanem egyszerűen, ámulattal szemléli, csodálja, szereti Őt.

Természetesen a rózsafüzér válhat ima-malommá, igazi figyelem és szív nélküli szó-áradattá. Ilyenkor fontos figyelnünk Jézus intő szavaira, hogy az imánk ne a szavak szaporításából álljon.

Összefoglalva Jézus figyelmeztetésének a lényegét, a szívét, a lelkületét kell megértenünk. Amit Ő elítél, az nem annyira a hosszú, sok szóból álló ima, hiszen Ő is végzett ilyen hosszadalmas imákat a zsinagógában és a templomban. Amit helytelenít az a külsődleges, teljesítmény szerű szó áradat, amivel Istent szinte kényszeríteni, lefizetni akarja az imádkozó, ahelyett, hogy alázattal Őrá figyelne, az Ő titkait szemlélné. Jézus szavainak a lelkületét, mély értelmét kell megértenünk és követnünk, nem egy felszíni, külsődleges megvalósításra kell törekednünk. Amikor azt mondja, hogy „ha jobb kezed megbotránkoztat vágd le” (Mt 5,30) szintén nem a kezünk betű szerinti levágására szólít fel, hanem a kísértések elleni radikális küzdelemre.

2. „Senkit se szólítsatok atyának itt a földön” (Mt 23,9)

Jézus azt akarta, hogy az Ő tanítványainak közösségében mindenki testvér legyen, és aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája, legyen a legutolsó (Lk 22,26). Ne úgy legyen közöttük, mint a világban, ahol a hatalmasok jótevőnek szólíttatják magukat, és éreztetik hatalmukat. Ahogyan Ő megmosta a tanítványai lábát, úgy akarta, hogy a tanítványok is legyenek egymás szolgálatára önként, szeretetből (Jn 13,13-14).

Itt megint nem annyira a konkrét, betű szerinti értelmen van a hangsúly, hanem Jézus intésének lényegén, lelkiségén. Amikor Jézus azt mondja, hogy senkit se hívjunk tanítónak, akkor nem akarja az iskolás gyerekeknek megtiltani azt, hogy tanító bácsinak vagy néninek hívják a tanítójukat. Nem szegik meg a jézusi parancsot, ha tanítónak hívják őt. Jézus intésének a lényege, hogy egyetlen igazi Tanítója van az emberiségnek, egyetlen igazi Kinyilatkoztató, egyetlen Valaki, akin keresztül az Atya egész önmagát, egész titkát feltárta: Jézus Krisztus. Ő a mi egyetlen és legfőbb tanítónk, igazságunk, fényünk.

Amikor Jézus azt mondja, hogy senkit se szólítsunk atyának itt a földön, akkor arra tanít, hogy egyetlen igazi Atyja van az emberiségnek, a Mennyei Atya. Ő minden élet forrása, Ő a mi sziklánk, támaszunk, oltalmazónk, és az életünk beteljesítője. Nincs más igazi Atya a szónak ebben az igazi, legmélyebb, teljes értelmében. Ővele szemben mindnyájan apró porszemek, az ő kegyelmére szoruló gyönge és esendő teremtmények vagyunk, egymásnak pedig testvérei.

Nem vét ez ellen a jézusi intés ellen a kisgyerek, aki az édesapját atyának szólítja, ha lassan megérti azt is, hogy az egyetlen igazi Atya a Mennyei, és minden földi atyaság forrása is Ő. Nem vét a jézusi intés ellen az a keresztény sem, aki a papját atyának nevezi, ha tudja, hogy az egyetlen igazi Atya a Mennyei, Ő minden kegyelem és igazság forrása, és a pap csak gyarló emberi közvetítője ennek az isteni kegyelemnek.

Természetesen itt is könnyű véteni a jézusi intés ellen. Ha az egyházban túlságosan fontossá válnak rangok és címek (excellenciás és főtisztelendő…, kanokok, apát, nagyprépost úr… stb.), ha a szent szolgálatot ellátók egy privilégiumokkal körülbástyázott kasztként élik az életüket, és elvárják, hogy őket mindenki kiszolgálja, akkor letértünk az igazi, krisztusi útról.