Koncz Zoltán Asztrik harminc évesen döntötte el, hogy szerzetbe lép. Ausztria, Németország rendházaiban is szolgált hosszabb-rövidebb ideig. Jelenleg a Betegápoló Irgalmasrend budapesti rendházának perjele.
„Vallásosan nevelkedtem, rendszeresen ministráltam. Egyszer kórházba kerültem, és akkor éreztem úgy, hogy valamilyen szolgálatot szeretnék végezni a betegek, a szenvedők javára. Kalocsán éltem, próbáltam önkéntes szolgálatot vállalni, de ott nem volt erre lehetőség. Viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamit tegyek a betegekért. Ezt a belső vívódásomat megosztottam egy diakónus barátommal. Másnap egy apróhirdetést mutatott egy újságban, hogy a Betegápoló Irgalmasrend felvételt hirdet. Ez 1994-ben történt. Felvettem a renddel a kapcsolatot, és két hét alatt meghoztam a döntést. 1995. január 5-én léptem be a rendbe. Isten útjai kifürkészhetetlenek” – meséli különleges meghívását Asztrik testvér.
A jelöltség, vagy ahogy ők hívják, előnoviciátus négy hónapig tartott a pécsi rendházban. Utána kikerült Ausztriába, ahol német tanfolyamra járt. A grazi rendház adott otthont az interprovinciális noviciátusnak, ahol bajor, osztrák, szlovák és cseh rendtársakkal készültek a szerzetesi életre.
„A második év nagyon izgalmasan telt, mert kirajzottunk fél évre különböző helyszínekre, ahol belekóstolhattunk, milyen sokoldalú a rendünk tevékenysége. Dolgoztam kórházban, hospice-ellátásban, Münchenben a hidak alá jártunk segíteni a hajléktalanokat, elmentünk idősotthonba, foglalkoztunk fogyatékkal élőkkel. Mindegyiket nagyon szerettem, de úgy éreztem, az én világom a kórház pezsgése, ezért is döntöttem úgy, hogy betegápolást tanulok. Regensburgban végeztem az iskolát, négy és fél évet töltöttem itt. 1998-ban tettem le az első fogadalmat Pozsonyban. Lediplomáztam, így jöttem vissza grazi házunkba 2001-ben.”
Asztrik testvér 2003-ban tett örökfogadalmat. A rendben ők az engedelmesség, tisztaság és szegénységi fogadalmak mellé egy negyediket is tesznek, ami az ún. hospitalitás. Ezt úgy lehetne legjobban lefordítani, hogy vendégszeretet, szíveslátás.
„Gyakorlatban ez azt jelenti: betegek, szenvedők, szegények szolgálata. De ez nemcsak egy fogadalom, hanem a karizmánk is, ami meghatározza a lelkiségünket, spiritualitásunkat.
Szüleimnek időbe telt, mire el tudták fogadni döntésemet, de az örökfogadalomkor már hálával a szívükben imádkoztak értem. Egy bátyám van, ő családos, és már hét unokája is született.
2003-ban helyeztek Budapestre, és 2006-ig a betegápolásban dolgoztam. Majd Bécs, két év múlva újra Budapest lett szolgálati helyem. Azért, hogy lelkileg is jobban tudjam támogatni a betegeket, elkezdtem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakot.
Közben kihelyeztek Stájerországba, ahol halmozottan fogyatékos emberekkel foglalkoztam. Tanulmányaim miatt négy évig ingáztam Budapest és Ausztria között. Hamarosan Kismartonba kerültem, ahol a palliatív osztályon dolgoztam, haldoklók között. Akkor már félmunkaidőben végeztem az ápolást, a másik kórházszárnyban lelkigondozóként foglalkoztam a betegekkel. Ezt szerettem, mert a kettő kiegészítette egymást, jó egyensúlyban tartott.”
Megkapta lelkigondozói diplomáját, és újra Budapestre helyezték. Az érdi idősotthonban megszervezte a lelkigondozói szolgálatot.
„A rendi vezetés budapesti házfőnökké nevezett ki, a pasztorális koordináció lett a feladatom. Három intézményben tevékenykedem: Szent Erzsébet Otthon Pilisvörösvár, a Budai Irgalmasrendi Kórház és a Váci Irgalmasrendi Kórház.
Szép és megható történéseknek is tanúja lehetek a szolgálataim közben. Egy alkalommal az egyik nagy kórterembe mentem áldoztatni. Később a lelkigondozó jelezte, hogy az egyik betegnek, aki abban a kórteremben feküdt, a szentség kiszolgáltatása közben felébredt a szívében a vágy, hogy ő is áldozhasson. Ő odament hozzá beszélgetni, kiderült, hogy nincs megkeresztelve. Ott, a kórházban megkeresztelték, megbérmálták, majd első szentáldozáshoz járult.
Egy szubintenzív osztályon az egyik betegnek tüdőembóliája volt, haldoklott. Tudtam róla, hogy hívő katolikus, hívtam hozzá papot, hogy megerősítse a betegek szentségével, majd hazamentem. Másnap, amikor beértem az osztályra és elkezdtem osztani a reggelit, láttam, hogy ott ül az ágy szélén. Örömmel üdvözölt, és közölte, jókor jöttem, mert annyira éhes. Én csodálkoztam, és nem találtam szavakat. Megköszönte, hogy szóltam az atyának, emlékezett arra, kik voltak ott rajtunk kívül, kik imádkoztak érte. Hamarosan elbocsátottuk a kórházból.
Egy másik alkalommal felmentem egy hatágyas férfikórterembe, és meghívtam a betegeket, hogy jöjjenek szentmisére. Nem éppen vallásos társaság jött ott össze, egész nap kártyáztak. Akkor is nagyon gúnyos megjegyzéseket tettek. Tehetetlen zavaromban azt mondtam nekik, ha én kórházban lennék, már csak unalomból is elmennék misére, hogy gyorsabban teljen az idő. Végül ketten mégis részt vettek a szentmisén. Fél év múlva megszólított egy munkatársnő a másik intézményünkből, és kérdezte: mit csináltál a férjemmel? Hirtelen nem tudtam kiről van szó. Elhívtad misére, mikor ott feküdt nálatok. Régebben be nem tette volna a lábát a templomba, még a gyermekünk elsőáldozására sem jött el, most minden vasárnap szentmisére jár. Csodák ma is történnek.”
Rózsásné Kubányi Andrea
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
