Öregasszony vagyok. Az a nagy bánatom, hogy a családom semmibe néz. Kiraktak a régi kiskonyhába. Behozzák az ételt, azután maradj magadnak, öreg és hallgass. Semmibe bele nem szólhatok. Nem ismerek a lányomra. Úgy szeretnék beszélgetni, együtt lenni velük, de látom, hogy nem kellek, utálnak. Azt szeretnék a legjobban, ha már nem lennék, de elevenen nem bújhatok a föld alá! Tudom, csak azért nem tesznek öregotthonba, mert szégyellenék a falu előtt. Gondoltam már, hogy orvosságot sem szedek, hátha úgy előbb meghalok.
Látom, nagyon szomorú tetszik lenni. Pedig elsősorban azt ajánlanám, hogy tessék szíves lenni valahogyan derűs, vidám öreg mamává változni. Ha nem is megy egyszerre, de legalább egy picikét. Akkor azonnal közelebb kerül mindenki, aki eddig elhúzódott. Úgy kell tenni, mint a kismacska: egy kicsit hízelegni, kedveskedni, akkor megsimogatnak.
A másik tanácsom: tiszta vizet kell önteni a pohárba. Biztos van sok vitás kérdés, amiről talán nem is szólnak, vagy pont ellenkezőleg, naphosszat vitatkoznak. Ezek aláássák a jó kapcsolatot. Ilyen dolgokról van szó: mit segítsenek, milyen ételt adjanak, nyugdíjából mennyit adjon le nekik az ellátás fejében, mi lesz az örökséggel? Mindebben nagyvonalúnak kell lenni, hiszen majd meg tetszik látni, mindez végső soron oly lényegtelen.
Az is jó lenne, ha nem tetszene bezárkózni, hanem keresné, nem elsősorban a fiatalokat, hanem az öregeket. Olyan jól el tudnak társalogni egymással. Ha nem tetszik tudni már járni, akkor jöjjenek ők a házhoz.
Elfoglaltságot is kell találni, nemcsak töprengeni naphosszat mindenféle sötét gondolatokon, hanem elmenni a szentmisére is, imádkozni, olvasni, rádiót hallgatni, valami kis munkát találni. Mindent szabad, csak unatkozni nem, mert az öl.
Végül meg kell barátkozni azzal, hogy amint az évek múlnak felettünk, lassan és biztosan, mindentől megfosztanak. Szinte rossz elsorolni, hogy mennyi változás történik bennünk, a fejünktől a talpunkig. Lassan egész testünk olyan lesz, mint egy kimustrált hajó, amelyik alig tud már befutni a kikötőbe. Se látni, se hallani, se rágni, se gondolkozni, se aludni, se egy jóízűt enni, se járni. És ki tudja, mi minden bántja még a szegény embert.
Mindezek következtében nem leszünk valami túlságosan kedvesek, főként a fiatalok számára, akik érthetően a vidám, derűs dolgokat szeretik.
Ezt a leépülést nagy fokban lassítani, késleltetni lehet, ha az ember szakadatlan folytatja a testi-lelki tevékenységet! Aki viszont beleéli magát az öregedésbe, a semmittevésbe, annak hamarosan befellegzett.
Mindezek ellenére pakolni és készülni kell, mert nagyon közel van az indulás órája, a mi nagy napunk. Időskorban illik befelé fordulni, az örök dolgokkal törődni, lelkünk állapotát rendbehozni, a földiekkel már nem nagyon foglalkozni.
Arra tessék gondolni, hogy a fiatalok még e világnak élnek, de a mama már kapaszkodik felfelé a hegyre, ahol mindig tisztább a levegő, csodálatos a kilátás, feldereng az örökkévalóság. Megérkezni, hazaérni, célba jutni nemde csodálatosan jó? Tehát, édes mamám, nézzen befelé, és ünnepibe öltözve várja a napot, amikor semmivé válnak azok a gondok, amelyek most még nyomasztják.
*
Az idő múlásával elmosódnak az események éles körvonalai, s a fájdalmas mozzanatok szelídebb megvilágításba kerülnek. Sajnos mindegyikünk élete tele van kudarcokkal és szenvedéssel. Olykor olyan kínokat érzünk, melyek keményen próbára teszik a lélek és a test teherbírását. Még a hit is meg tud rendülni. De így érlelődik meg az ember, erősödik a jelleme.
(II. János Pál pápa levele az idősekhez)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
