Meghalt a nagyfiam

Az Egyház törődik halottainkkal. Az elhunytaknak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megtiszteli, s egyben az élőknek a remény vigasztalását adja (1176. kánon). Ezért természetes, hogy a temető hiteles képet ad az egyházközségről: vagy valóban hisznek az örök életben, vagy a hantolással vége annak az embernek mind a család, mind a közösség tudatában. Utóbbiban a földi élet sem lehet igazi, Krisztus Urunk szerinti. Ezért természetes, hogy a temető, mieink sírja drága, valóban szent hely. Gyakorta kimegyünk gondozni azokat a hantokat, ott imádkozunk, elmélkedünk, emlékezünk.

Drága halottunknak odaát mi okoz örömet, mi segít rajtuk? Elsősorban az ima. Erről az Egyház Katekizmusa (958) így ír: „A hívek az első keresztény időktől kezdve nagy kegyelettel ápolták a holtak emlékét és közbenjáró imákat is ajánlottak fel értük, mivel »szent és jámbor gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől«”. Az Egyház annyira fontosnak tartja ezt az imádságot, hogy minden egyes szentmisében megemlékezik az elhunytakról. „Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról, akik a hit jelével előttünk távoztak el az élők sorából, és a béke álmát alusszák. Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban.”

Halottunknak a legnagyobb segítség, hogy szentmiseáldozatot mutatunk be értük. Ez a leghatásosabb imádság, hiszen ebben az áldozatban maga az Úr Jézus ajánlja szeretteinket az Atya irgalmába, emlékezve kereszten elszenvedett kínjaira és feltámadására.

A halottakon való segítésnek rendkívüli formája, ha búcsút ajánlunk fel értük. Ez a bocsánatos bűnökért járó ideig tartó büntetés elengedése. A teljes búcsú teljes szabadulást ad, (azaz megszabadít a bűnök után járó ideig tartó büntetésektől); a részleges pedig nem az egészet engedi el. Teljes búcsút nyer például az, aki meggyón, megáldozik, a pápa szándékára a Hiszekegyet, Miatyánkot, Üdvözlégyet elimádkozza, hozzá csatol egy röpimát a szentségi Jézushoz, és legalább fél órán át folyamatos szentségimádást végez a templomban. Mindezt felajánlja meghalt nagyfiáért. Ezzel a legnagyobb jót teszi vele. Biztos, hogy örül ő a szép síremléknek is, friss virágnak is, de sokkal inkább az imának, szentmisének és a búcsúnyerésnek.

Panaszkodik, hogy nem nyugszik meg. Lenne rá mód. Gyakran fel kellene indítani a hitet: van örök élet, a fiam is él, még tisztábban szeret odaát, mintha élne. Egy szót kellene gyakran ismételni: Ha én is meghalok, találkozunk! Ha ő is a mennyországban van, én is odakerülök, ott újból együtt leszünk. Meg kell nyugodni a Jóisten szent akaratában! Hányszor imádkozzuk a Miatyánkban! Higgye el, hogy mi nem ismerjük a jóságos Isten titkait. Olyan jó lenne az Ószövetségből Jób könyvének a végét átnézni. A lázadozó, szenvedő Jóbnak Isten ott felsorolja, mi mindent nem tud. Egy kötelessége van: tegye szájára a kezét, hallgasson. Odaát fia titkát is megtudja.

Ne haragudjon kedves férjére, hogy ő „csak” imádkozik. Biztos, hogy ő is szereti elvesztett fiukat, de a férfiak némán, sokszor többet szenvednek, mint a feleségek. Ő tudja, hogy imáival segít a legtöbbet. Síremlék, sok virág, mindennap kétszer kimenni a sírhoz, lényegében nem sokat használ. Nagyfia különben sem a sírban van, hanem a Jóistennél. Ott keresse őt az imában, templomban, szentáldozásban.

Azt a mondatát különösen nem szereti az Úr Jézus: Hadd lássák az emberek! Mit is mond az Úr? „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket!” (Mt 6,1) Megértem a fájdalmát. Nekem sincs már senkim. Fogadja szeretettel és megértéssel soraimat.