Szólj hozzám…

Az alsó képen imádkozó férfi. Az Úristen szól hozzá: Látom, magányos vagy! Látom, szeretnél beszélni, mert sok a mondanivalód, de nincs, aki figyeljen rád! Látom, senki sem akar, nem is tud segíteni rajtad, szegény ember! Szólj hozzám nem csak a templomban, bárhol. Ha velem leszel, ha nekem panaszkodsz, előttem tárod fel testi-lelki sebeidet, enyhítek kínjaidon. Csak csendet kell teremtened magadban, meg kell tanulnod azt a titokzatos, csendes beszédmódot, ami édesen és hatékonyan összeköt kettőnket!

Először az ember betanult imát rebeg. Máskor az imakönyv segít abban, hogy megtaláljam a szavakat, gondolatokat az Égihez. Arra kell vigyázni, hogy a mindenség Urához teljes alázattal és tiszta áhítattal esedezzünk, közeledjünk. Amikor kötött szöveget ismételgetünk, akár betanult imát, akár zsoltárt, akár valakinek leírt könyörgését, vegyük figyelembe a Szent Benedek Regulájában található figyelmeztetést: elménk, figyelmünk egyezzék meg olvasott, kimondott szavainkkal. Igyekezzünk átélni, amit szánk kiejt! Később jön a mindig tökéletesebb ima: az elmélkedés, ami már a mi saját gondolatunk, azután jön, ami egy-egy sóhajtással, szóval ismétli, ami leghőbb óhajunk vagy fájdalmunk.

A középső kép két gyereket ábrázol. Nyilván testvérek. Ez már maga az öröm: van kihez szólni. Szerető szülők, rokonok, ismerősök, osztálytársak veszik körül őket. Alig várják, hogy egymást megszólítsák, beszélgessenek. Olyan jó őszintén kibeszélni magunkat. Abból az emberből hiányzik valami, aki szeret némáskodni. Az is beteg állapot, ha üres az agya, nincs mit mondania, és az is, ha a másik olyan, akivel nem lehet beszélgetni, mert beleköt mindenbe, avagy annyira érdektelen, önző, hogy oda sem figyel. Nem érdekli a másik gondolata, csak saját maga.

De az, hogy „szólj hozzám”, nem elég ám, hanem: szépen szólj hozzám! Meg kell tanulni emberi módon szólni a másikhoz, hogy a mondat ne üssön, vágjon, hanem simogasson… Tavaly műtöttek. Előbb toltak ki a folyosóra, hogy „kéznél legyek”. Nem kimondottan jó érzés ilyen tortúra előtt lenni, mégis életem legboldogabb félórája volt. Miért? Ahogy mentek el mellettem a „zöldruhások”, és felismertek, megálltak, megsimogattak, gyöngéd szavakkal vigasztaltak. Tudták, hogy a szívem ott erre éhezett…

A felső kép egy kismamát ábrázol. Ő áldott az asszonyok között. De még áldottabb, mert jobb kezével simítja testének azt a táját, ahol érzi mocorogni kicsikéjét. Látni az arcán is, hogy szeretete, figyelme tökéletesen azé a valakié, aki az ő és férje szeretetének gyümölcse. Ez a napvilágra készülő kis emberke öntudatlanul is kéri édesanyját: finoman, kedvesen szólj hozzám! Törődj velem! És a jó anyuka nemcsak arra vigyáz, hogy meg ne nyomja, füstös levegőt ne szívjon, hanem beszél hozzá, mikor vidáman rugdalózik a „kisöreg”, még zenét is hallgattat vele, hiszen érzi, hogy „Őfelsége” ilyenkor megnyugszik és figyel. Csak az ilyen kicsikből lesz nyugodt, egészséges gyerek. A kilenc hónapnyi odafigyelés, mondják, egy életen át ott rejtőzik a gyermek tudatalattijában, és kifejti jótékony hatását.

Jó lenne, ha látván az óriásplakátokat, a fentiekből valami eszébe jutna a kedves olvasónak!