Kezdőlap Egyéb Találkozás Nagyváradi Erzsébet színművésszel

Találkozás Nagyváradi Erzsébet színművésszel

Nagyváradi Erzsébet
Nagyváradi Erzsébet

Nagyváradi Erzsébet 1971-ben született Budapesten. Gyermekkorát Tökölön töltötte. 1994-ben végzett a Nemzeti Színház Színiakadémiáján. 1995-től a Nemzeti Színház, majd 2000-től a Pesti Magyar Színház társulatának tagja volt. Játszott a Spirit Színházban, 2004 óta a Gózon Gyula Kamaraszínház vendégművésze. Több mint 80 főszereppel a háta mögött drámai színésznőnek tartja magát, de örömmel vesz részt vígjátékban is. Szívesen énekel, elsősorban a sanzon áll hozzá közel. Önálló est műfajában is kipróbálta magát, hatalmas sikerrel.

Mindig színésznőnek készült?

– Erre egyértelmű igennel válaszolhatok. Tanulmányaim során olyan iskolákba jártam, ahol mindig volt valami lehetőség, ami a színészettel összefüggésben állt. Feltétlenül meg kell említenem a Tököli Általános Iskola magyar tanárát, Őrsi Tóth Lászlót. Ő volt az, aki felfigyelt tehetségemre. Édesapám cukrásznak szánt, így esett a választás a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskolára, mert a tanár úr tudta, hogy annak az iskolának híres színjátszóköre van, a Jibraki. Őrsi tanár úr terelgetett a pályán. Vers- és prózamondó versenyekre nevezett be, melyeket sorra megnyertem. Az érettségire egyértelművé vált apukám számára is, hogy nem leszek cukrász, hanem színész. Felvételt nyertem a Nemzeti Színház Színiakadémiájára, amit sikeresen elvégeztem.

Hogyan emlékszik ezekre az évekre?

– Nagyszerű évek voltak ezek, nagyon jó tanárokkal. Előadások között, óraszünetekben láthattuk, hogyan készülnek szerepeikre nagyjaink. Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Béres Ilona, Moór Mariann, Csernus Mariann, Császár Angela és sorolhatnám tovább a nagyszerű színészeket, akik akkor a Nemzeti Színház tagjai voltak. 1994-ben végeztem, és itt, az akkori Nemzetiben szerződést is kaptam. Ettől kezdve partnere lehettem a színészóriásoknak. Jó tanáraink voltak, akiktől nemcsak a színészmesterséget tanultuk meg, hanem emberséget is.

Hitről, családról kérdezhetem?

– Huszonkét éve élek boldog házasságban, de a mai napig harcolunk egymásért. Abban hiszek, hogy nem szabad hátra dőlni a fotelban egy jól működő kapcsolatban sem. Húszéves lett a fiunk január elsején. Tavaly felvették a Színművészeti Egyetemre, színész szakra, az idén pedig a rendezőire is. A férjemmel színházban ismerkedtünk meg, érdekes, hogy mindketten nézők voltunk aznap… Ő nekem a Jóisten nagy ajándéka: Vasicsek János, gyermekem édesapja, fogorvos, egykori vízilabdázó, költő, dalszerző, bluesénekes.

A gyermek is a Teremtő nagyszerű ajándéka az élettől. Amikor Botond fiam óvodás volt, együtt mentünk egy élelmiszerboltba, megkérdezte: – Anyika, ahová megyünk, ott árulnak virágot? – Kinek akarsz te virágot venni? – A Jézuskának születésnapja van, neki szeretnék ajándékba virágot adni. Könnybe lábadt a szemem. Az áruházban mindenki ajándékok után rohangál, és tulajdonképpen senkinek nem jut eszébe, csak ennek a kisfiúnak, hogy miről szól a karácsony. Azóta karácsonykor mindig veszünk egy kis csokor virágot, és hárman elmegyünk a templomba, megköszönve azt a csodálatos gyermeket, akit a Jóisten adott nekünk.

Szabó Magda harminc éve jelen van az életében. A kapcsolat a Régimódi történettel kezdődött, majd Az ajtóval és az Agyigóval folytatódott. Úgy tudom, különleges kapcsolat fűzi az írónőhöz.

– 1999-ben a Nemzeti Színházban a Régimódi történetben én alakítottam Szabó Magda anyukáját, Jablonczay Lenkét és a nagymamáját,    Gacsáry Emmát is. Az egyik főpróbára bejött az írónő. A szünetben hátrajött hozzám, a nyakamba borult, és azt mondta, hogy ő már sok Régimódi történetet látott, de én vagyok az első színésznő, aki hanglejtésében, gesztusaiban, megjelenésében teljesen az édesanyjára emlékezteti. Magda akkor 82 éves volt, én 28, de onnantól kezdve ő engem anyukának szólított, én pedig őt kislányomnak. Nekem ajándékozta édesanyja, Jablonczay Lenke kis fehér kendőjét, melyet kellékként azóta is meghatottan használok az Agyigó előadásban.

Több mint száztíz szerep, amiből nyolcvan főszerep volt. Megkérdezhetem, hogy mik a tervei? Meddig szeretne színpadra lépni?

– Amíg élek! Engem ez tart életben, a színház. Mi, színészek a művészet oltárán éljük életünket. A Jóisten azért hozott le angyalszárnyakkal a földre, hogy a többi embert boldoggá tegyük.

Gréczi László