Valamennyien jól ismerjük a gazdag ifjú történetét. A fiatalember megkérdezi Jézust: „Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” A történet végén a válasz is jól ismert: „Menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben.”

Most képzeljük el, hogy ez a fiatalember, miután megöregedett, ismét találkozik a Mesterrel. A kérdés ugyanaz:

„Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?”

A kérdés ugyanaz, de már több az élettapasztalat. Fiatal korában a boldogságot, a teljességet abban látta, hogy mit szerezhet meg magának, milyen lehetőségeket ragadhat meg. Az „elnyerjem” kifejezés is a birtoklásban való hitet, reményt sugallja számunkra. Közben viszont rájött arra, vagy keserűen megtapasztalhatta, hogy nem birtokolhatunk mindent. Valami másra, egészen másra van szükség!

Igen! Az elengedésre! De ezt elhinni most is ugyanolyan nehéz, mint annak idején fiatalon. Nagy bátorságot igényel kinyitni a kezünket, hogy onnan kivegyék az eddig szorongatott dolgainkat.

Pedig az élet megragadása, az elengedés bátorságától függ. Mivel ennyire ellenáll az egónk ennek a felhívásnak, életünk hajnalán, születésünkkor a belénk oltott természettörvény segít ebben. A magzat, ha nem „engedi el” a biztonságot jelentő anyatestet, elpusztulna. Születésekor felsír a veszteség miatt, de ez az életben maradásának feltétele. Kisgyermekként is még segít a szülői környezet az elengedésben. Elvisznek az óvodába, iskolába. Ragaszkodnánk a biztonságot jelentő szülői otthonhoz, de az élet lehetősége azáltal valósul meg, hogy elindulunk a testi, szellemi, lelki fejlődés útján.

A kamaszkorban fordul a kocka. Itt már örömmel magunk mögött hagynánk a szülői otthont, de annak reményében, hogy még többet, még nagyobb ütemben birtokoljunk.

Ettől a pillanattól kezdve, a „boldogság kék madarát” hajszolva nem vesszük észre, hogy a barátságban, a szerelemben, a házasságban sokszor azért nem boldogulunk, azért nem találunk örömet, mert ismét a „valamit elnyerni” logikája hajszol minket. A cél: jól érezni magunkat a barátságban, a szerelemben, a házasságban, nem pedig áldozódni, érted élni, neked élni, téged gazdagítani, ami megadhatná az igazi örömet, a boldogságban való növekedést. Így lesz a házasságból szerződés (hoci-nesze) és nem szentség.

Nem vesszük észre, hogy az Örök Élet: Örök Élet Istennel, Istenben. Ez nem olyan, amit elnyerünk, megszerzünk, hanem ajándék.

„Az én életem, a te életed; a te életed az én életem” logikáján alapul. „Elveszítem az életem, hogy megtaláljam azt.”

Sajnos ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, előbb a dolgokat el kell engedni és hinni kell abban, hogy Őt elnyerhetjük. Ez a rizikó ott van a barátságban, a szerelemben, a házasságban. De ez nyilván nem evilági kategória, ezért minden elengedésben van valami veszteség. Igen! Könnyeket fakaszthat a felszólítás! Keserves dolog hallani, hogy „Add el mindened!” Ha mégis megtesz- szük, és nem tartunk vissza semmit saját egónkra és ösztöneinkre hallgatva, a könnyek ismét megjelennek, de most már a boldogság következtében. „Boldogok a szegények!”

De kanyarodjunk vissza az eredeti történethez.

Már öreg vagyok, de Jézus válasza ugyanaz: „Add el mindened, amid van!” De az egónk, az ösztönök továbbra is ugyanúgy működnek. Megszerezni és megtartani mindent.

Viszont továbbra is érvényes, hogy megszeretett minket!

A természet által talán besegít, hogy elengedjük a dolgokat.

„A csuda vigye el”, leesett ez a csavarhúzó! „A csuda vigye el”, elgurult ez a csavar! „A csuda vigye el”, az előbb még itt volt! „Egye meg a fene”, most még a szemüvegemet sem találom.

Talán mindez apró figyelmeztetés, hogy az „élet villamosán” talán én is átadhatnám már a helyem a fiataloknak!

Hofher József jezsuita szerzetes