Megkereszteltettük az unokámat, de min mentem keresztül addig! Elgyalogoltam a plébániára. Amikor kiderült, hogy a nagymama vagyok, megmondta a plébános, hogy csak a szülővel áll szóba. Legyen neki igaza, elmentem a lányommal. Tőle azonnal kérte a személyi igazolványát. Abból írta ki az adatokat, mintha egy érettségizett nő nem tudná azokat. Az is baj volt, hogy lányomék nem esküdtek templomban. Hangoztatta, hogy jó lenne pótolni az esküvőt. A plébános urat az is érdekelte, hogy az idősebb, 8 éves testvér jár-e hittanra? Persze, hogy nem, hiszen úgyis túlzsúfolt szegény gyerek minden napja. De meg kellett ígérni, hogy beíratják, különben nem hitte el, hogy a kicsit vallásosan fogják nevelni. Amikor megtudta, hogy nincs megkeresztelve, akit keresztanyának akartunk, nem írta be, kereshettünk másikat! Mindez még nem volt elég: keresztelési megbeszélésre is el kellett menni. Még egy tortúra, amikor sütni, főzni kellett volna otthon. Minek egy keresztelés körül ekkora hercehurcát csinálni, szegény nagymamát és szülőt így megkínozni? Inkább örülnének, hogy megkereszteltetjük a gyereket!