Édesanyám súlyos agyér-elmeszesedésben szenvedett. Jó két éve senkit sem ismert fel, gyermekeit sem. Mikor egyszer be akartam menni hozzá, hallottam, hogy buzgón imádkozik. Összetett kézzel, mennyezetre szegezett tekintettel mondta a Miatyánkot, majd sugárzó arccal így szólt: „Látom az arcát, a szemét, jaj, de szép!” Ezek voltak utolsó szavai.

Nincs kétségem afelől, hogy édesanyám akkor valami nagyon szépet, ragyogót látott – írja levelében a fia. – Biztos vagyok abban, hogy ez jel volt nekem is, hogy az ő példáját követve érdemes élni, az ő útján kell járnom. Az sem véletlen, hogy mindez pontosan akkor történt, mikor benyitottam betegszobájába.